A baloldal revolúcióról álmodik

Mind az ellenzék, mind a kormánypárt részéről felmerült, hogy az új alkotmány elfogadását, illetve módosítását két, egymást követő parlament kétharmados többségéhez kössék. Ebben az ügyben Bárándy Gergely, az MSZP közjogi munkacsoportjának nevében állásfoglalást tett közzé. Eszerint „az új alkotmány nem egy nemzet, hanem egy párt alaptörvénye” lesz, éppen ezért „az új alaptörvény elfogadását – a koncepcióban az alkotmánymódosításhoz javasolt elvhez hasonlóan – csak két egymást követő Országgyűlés számára tenné lehetővé”. Vagyis a szocialisták úgy vélik, az Orbán-kormánynak nincs meg a szükséges legitimitása az alkotmányozáshoz, úgy, ahogy ezt egyébként a jelenleg is hatályos 1989-es alaptörvény kimondja. Ezért lenne szükség arra, hogy ha jövőre az Országgyűlés elfogadja is az új alkotmány szövegét, az csak akkor lépjen hatályba, ha azt a 2014-ben megválasztott parlament tagjainak kétharmada is jóváhagyja.
A Fidesz–KDNP viszont úgy kívánja védeni a jövő tavasszal elfogadandó alkotmányt a további változtatástól, hogy ezt csak két egymást követő parlament képviselőinek kétharmada tehesse meg. Később felvetődött: megelégednének azzal is, ha a honatyák négyötöde egyidejűleg szavazná meg az alkotmánymódosítást. Erről az arányról már volt szó 1994-ben is, amikor az MSZP– SZDSZ-kormány hozzákezdett az új alkotmány kidolgozásához. Horn Gyula miniszterelnök akkor kijelentette, hogy ehhez a képviselők négyötödére lesz majd szükség. Annak idején a baloldali sajtó ezt a „garanciát” agyba-főbe dicsérte, a demokrácia nyilvánvaló bizonyítékának tekintette, és utóbb, 2010 áprilisa után az Orbán-kormányon is számon kérte.
Az ellenzék, sőt néha a kormányerők is úgy tesznek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy párt két egymás utáni ciklusban kétharmados győzelmet arat. Ép elmével ezt senki sem gondolhatja komolyan, miként a négyötöd is irreális. Azt várni, hogy a kormányzó párt egyszer majd összefog az ellenzéki pártokkal és az új alkotmány kedvéért egyszer majd félreteszik a nézeteltéréseiket, elképesztő naivitás. 1994-ben Horn Gyula nem a demokratikus elkötelezettségéről tett bizonyságot, amikor négyötödöt igényelt az alkotmányozáshoz, hanem előre kihátrált a felelősség vállalása elől. Az akkor ellenzékben lévő Független Kisgazdapárt ugyanis Torgyán doktor vezetésével egymaga képes lett volna meghiúsítani az új alaptörvény elfogadását, amelyen buzgón dolgozni kezdett az alkotmány-előkészítő bizottság Bihari Mihály vezetésével. A MSZP 1994 és 1998 között, az abszolút többség birtokában is identitásválságban volt, koalíciós partnerével pedig képtelen volt megállapodni abban, hogy milyen irányban kellene továbblépni, milyen értékeket és alapelveket megtestesítő alaptörvénnyel váltsák fel az 1989-es, ideiglenes alkotmányt. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy nem csinálnak semmit, hagyják, hogy maguktól intéződjenek el a dolgok. A következmény: késlekedés, tehetetlenség, időhúzás, sodródás, mellébeszélés. Ami azután 2002 és 2010 között immár sokkal nagyobb mértekben ismétlődött meg, az 1989-es „rendszerváltó” alkotmányra hivatkozva, annak a szellemében.
És ezt a toldozott-foldozott alaptörvényt, amelyet különben azon nyomban, 1990 májusában alaposan módosított már az Antall–Tölgyessy-paktum is, szentírásnak tekintik a szocialisták. Érthetetlen ugyanakkor, hogy ha most a kormánypárt, a kétharmados többségére hivatkozva alkotmányozni akar, amit a mostani alkotmány lehetővé tesz, az MSZP és az LMP hogyan vonhatja kétségbe a régi alaptörvényt, amelyek védelmére felsorakozik? És hogyan hivatkozhat éppen Gyurcsány Ferenc arra, hogy a „a politikusok megcsúfolják a nép akaratát”, hiszen a „Fidesz erre nem kért felhatalmazást”, amikor ő maga 2006 őszétől kezdve, amikor érezhetően ellene fordult a közvélemény, görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz a választási eredményeire hivatkozva? Nem is adta ki kezéből egészen 2009 májusáig, pártja pedig, immár egyedül maradva a hatalomban, az utolsó percig kitöltötte a ciklust annak ellenére, hogy ezzel önmaga megsemmisítő választási vereségét idézte elő.
Nagyon is elképzelhető, hogy az aggályok egy részét, amelyeket az ellenzék a Fidesz–KDNP „túlhatalmával” kapcsolatban felvetett, az idő igazolja. Az is világos, hogy az új alkotmányra alapozott új államberendezés nem zárja ki majd a visszaéléseket, mint ahogy a törvényhozási darálón keresztülpréselt új médiatörvény sem lesz tökéletes. Csak hát a viszonyítási alap az, amitől nem lehet eltekinteni. Az 1989-es alkotmányra épülő intézmények képtelenek voltak például megelőzni azt, hogy magyar lakosság óriási öszszegű devizakölcsönöket vegyen fel, és néhány élelmes hazai kapitalista milliárdos hasznot hozó üzleteket kössön az állammal. Közben pedig a gazdasági jogbiztonság olyan szintre süllyedt, hogy elképesztő körbetartozás alakult ki a gazdaság szereplői között, és az államkincstár a kiemelt állami nagyberuházások alvállalkozóit sem fizette ki (pontosabban a pénz kézen-közön eltűnt). Miért nincs akkor itt az ideje annak, hogy végre új alapokra állítsák a gazdaságot és a társadalmat? Azért szavazták meg 2010 áprilisában a Fidesz–KDNP kétharmados többségét, hogy végre történjen valami, szűnjön meg végre a tehetetlenség és a kilátástalanság. „Rákóczi, akárki, jöjjön valahára…”, ahogy Ady írta. Ismerős ez az érzés a magyar történelemből, még az a szerencse, a radikális változás békésen, demokratikus és száz százalékig legitim módon ment végbe.
Az amúgy megosztott parlamenti ellenzék képviselői nyilatkozataikban máris kezdik megkérdőjelezni a kormány legitimitását, kétségbe vonják a jogot, hogy parlament jövőre új alkotmányt fogadhat el. Pedig még Debreczeni József, Gyurcsány Ferenc kitartó híve is úgy látja: nem lehet megakadályozni az új alkotmány életbe léptetését. A „narancsuralomnak” szerinte így csak valami „drámai módon” lehetne véget vetni. Mondjuk forradalommal, amelynek a gondolatát egyre többen pedzegetik az ellenzék képviselői közül. Lassan visszatérünk a baloldali revolúcióhoz, felidézve Vlagyimir Iljics Lenin szellemét, Péterváron. Az ő akaratát közvetítette az orosz Alkotmányozó Nemzetgyűlés őrségének parancsnoka a képviselőknek, 1918. január elején. Arra hivatkozva, hogy a katonák fáradtak, pihenniük kell, egyszerűen szétkergette az illusztris testületet, amit ezután a bolsevikok már soha többé nem hívtak össze.

A szerző újságíró