Addig üsd a vasat...

Az Utódomra ütök című moziban Robert De Niro harmadszor alakítja Ben Stiller mogorva és gyanakvó apósát. Az Apádra ütök ezzel trilógiává nőtte ki magát, ám Amerikában eddig a vártnál gyengébb bevételt hozott, a felmérések szerint viszonylag hűvösen fogadták. Úgy tűnik, az alkotók időközben elfelejtették a nézőt.

Robert De Niro életműve új fordulatot vett az ezredfordulón, és az Oscar-díjas színészlegenda több olyan önreflektív vígjátékban vállalt szerepet, amelyekkel ironikusan tekint vissza pályafutásának filmtörténeti jelentőségű alakításaira. A váltás kezdetben kifejezetten jót is tett De Nirónak; a Csak egy kis pánik és az Apádra ütök is jelentős szakmai és anyagi sikert hozott. Csakhogy az örök taxisofőr az elmúlt évtizedben egyre gyakrabban vállalt rutinszerepeket is, amelyekre feltehetőleg sem anyagilag, sem szakmailag nem szorult rá. Így készülhetett kasszasiker-folytatása az Apádra ütöknek is, amelyben a sikeres újítás Dustin Hoffmann és Barbra Streisand szerepeltetése volt, és az alkotók most egy harmadik részben igyekeznek meglovagolni a brandben rejlő további lehetőségeket.
A cím sugallatával ellentétben az unokáknak vajmi kevés szerep jut a De Niro–Ben Stiller páros mellett, leszámítva néhány alpári viccet. Az alapkonfliktus a tíz év alatt mit sem változott: az exügynök após gyanakvó és mindenre elszánt vejével szemben, úgymond lánya és családja védelmében. Az após szemében a becsületét újra és újra eljátszó Stiller nem több átmeneti zavarnál, amit ki lehet és ki is kell iktatni. Mindez ismert és kevésbé igényes helyzetkomikumokra ad lehetőséget, amelyek azonban néha gyomorforgatóak és túllépik a jó ízlés határait. A félreértések vígjátékában a korábbi hazugságvizsgálót játékvár váltja fel, és a színes gumilabdák között parodizálhatóvá válik nemcsak a színjátszás, de például a Cápa című klasszikus is.
Az Utódomra ütök annyiban különbözik az előző két résztől, hogy meg sem próbál kerek történetnek látszani. Az alkotók a jól bevált receptet dolgozzák vászonra, s rábízzák magukat a két főszereplő tehetségére. A pojácaként többször bizonyított Stiller magabiztosan hozza középszerű vígjátéki énjét, De Niro pedig rutinból képes egy ilyen karaktert megformálni.
Az Utódomra ütök nem más, mint a kortárs hollywoodi filmkészítés szigorúan a mának készült, egyszer használatos tucatterméke. És ami elgondolkodtató, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező filmlimonádé-gyártásban egyre többször vesznek részt jobbra hivatott művészek is.
Streisand, Hoffmann és De Niro hármasa önmagában egy darab filmtörténelem (lehetne), olcsó viccelődésük azonban már-már mítoszrombolásnak tűnik. Tehetségük még mindig vitathatatlan, s egy-egy képtelen jelenetben egyértelmű a kontraszt, ahogyan a feltörekvő fiataloknál jóval nagyobb alázattal viselkednek még egy ilyen hozzájuk valójában méltatlan helyzetben is. A nézőnek pedig marad a fanyar öröm. Jó látni őket, még ha az álomgyár mostanában nem is szán nekik többet egy-egy felejthető vígjátékszerepnél.
(Utódomra ütök – színes, szinkronizált amerikai film, 93 perc, 2010. Rendező: Paul Weitz. Forgalmazó: UIP-Duna Film.)