Ha a műveket kommentáló katalógusszövegek tudatosítják bennünk, hogy talán soha annyi karikatúra, gúnyvers, iróniával teli ellenköltemény nem született kortárs magyar művekkel összefüggésben, mint a Nyolcak esetében, talán nem bűn, ha a gyerekkori találós kérdés fölidézésével gazdagítjuk az anyagot: „Egy lyukon bebújsz, két lyukon kibújsz, mikor gondolod, hogy bebújtál, már ki is bújtál. Mi az?” Segítség: biztos nem nadrág. Akkor mi? Nyolcak, akik tényleg nyolcan – Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos – alakították meg hivatalosan 1911. április 13-án a résztvevők számáról elnevezett művészcsoportot.
Három kiállítást szerveztek. Az elsőt, az Új képek címűt még hivatalos megalakulása előtt, 1909. december–1910 januárjában, amikor kilencedikként Jakobovits Arthur is bemutatott egy művet. A második, 1911. április 29-én megnyílt tárlaton a Nyolcak Fémes Beck Vilmos és Vedres Márk szobrász, valamint Lesznai Anna és Lehel Mária festő társaságában mutatkoztak be. A harmadik, 1912. november 15-én megnyílt bemutatón Czóbel, Czigány, Kernstok és Márffy, tehát a csoport fele nem vett részt.
A közösség szűk két év alatt felbomlott, de hivatalosan sohasem szűnt meg. A sors iróniája, hogy a harmadik közös kiállítás után majd két évvel a bécsi Künstlerhaus tárlatáról a Nyolcak két tagja, Berény és Tihanyi műveit kizsűrizték, így hát míg Kernstok, Márffy, Czigány és Orbán művei a Künstlerhausban szerepeltek, az elutasítottak és a velük szolidáris Pór egy Brüko nevű kis galériában állították ki munkáikat.
Minden eltérő vonás ellenére éppen a Nyolcak voltak képesek rá, hogy művészetükben úgy dolgozzák fel a kortárs egyetemes törekvések legújabb eredményeit, hogy hűek maradtak a tradíciókhoz is.
Matisse, azután egyre inkább Cézanne igézetében dolgoztak az újkeresők – sugallják a tárlatot indító képpárok. Kernstok, a csoport legtekintélyesebb tagja, ahogyan lovasa példázza, a nyergesújfalui vízparti tájban fedezte föl azt a szabadságélményt, amelyet Picasso Lófürösztői a mediterráneum világával kapcsolnak össze. Czigány fantasztikus színeket hoz az első tárlatra, Tihanyi a neósok által nemrég megtagadott Nagybánya motívumait, Pór szinte még meg sem száradt nagyszabású kompozíciót, családképet. A második tárlaton Berény elképeszti közönséget félszáz művével, Kernstok újra csak vízparti lovasaival, Márffy ipari tájaival, Orbán csendéleteivel érzékelteti, hogy a csoport tagjai közötti összetartó erőt elsősorban a képépítés szigorú elveinek betartása jelenti.
Ahogy a látogató egyre mélyebbre hatol az egykori kiállításokat rekonstruáló összeállítások között, föltárulnak a művészet, a zene és az irodalom rejtett összefüggései. „A költészetben Ady, a zenében Bartók, a festészetben pedig mi, a Nyolcak” – emlékezett fél évszázad távolából Márffy az újat keresőkre. A tárlaton világossá válik a nagy mecénások szerepe is, és az európai nívójú magyar képzőművészet olyan gazdagságában bontakozik ki, amilyenre nem sok példát láthattunk az elmúlt évek magyar vonatkozású kiállításain.
Kár, hogy a kiállítás végére egyre kevesebb információ segíti az eligazodást. Csak Berény és Pór kap egy-egy tablót életrajzi adatokkal, elmaradnak az egyes műfajok, témák, technikák fontosságát elemző összefoglalók, s mire legalulra érünk, a szó szerint felemás harmadik kiállításnak szentelt alsó szintre, úgy a négyszázadik kiállított műalkotás magasságában-mélységében kezdünk újra azon tűnődni, hol is van az a bizonyos nadrág. Portrékban, csendéletekben, tájban, aktos kompozíciókban, rajzokban itt sincs hiány. Itt kezdődik csak Berény művészetének jelentős átalakulása, Márffy fekvő aktja termékeny időszakot ígér, Tihanyi, Pór, Czigány arcképei a befelé fordulás dokumentumai. És még valamié. Felvillantják, micsoda értékek kerültek veszélybe a világégéssel, amely alig két év múlva következett be.
(Cezanne és Matisse igézetében – A Nyolcak, Pécs, Modern Magyar Képtár, 2011. március 27-ig.)
origo.hu
Újra medvét láttak Nógrádban
