Kényszer vagy lehetőség az euró bevezetése?

Többszörösen bizonyítható tény, hogy az euróövezet tagjaként minden szempontból jobban állna a nemzetgazdaság, s nemcsak azért, mert tagadhatatlanul kevesebb gondot jelentenének a devizaalapú hitelek, hanem azért is, mert feltehetőleg nem lenne szakadék a belső és külső kamatszínvonal között. De ami még ennél is fontosabb, az az, hogy a devizalapú hitelezés nem válhatott volna uralkodóvá. Hiszen már senki sem vitatja, hogy az eurózónához való sürgős csatlakozásig nagy jelentőségű és minden tekintetben ösztönző irányultságú a monetáris politika korszerű újraszervezése. Miként azt sem szükséges különösebben hangsúlyoznunk, hogy – kétszázezernél is több lakáshitel-adóssal számolva – a pénzügyi megoldás hagyományos útjai mára jórészt járhatatlanok, már csak azért is, mert szemlátomást a fogyatkozó jövedelemmel rendelkező lakosság képtelen kezelni saját tartozásait. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy esetleg követhetetlen mértékben emeljék a növekvő hitelkockázatokat. Minden jel arra utal, hogy a hiteltől való szabadulás konstrukciójában a törlesztés terhei csakis úgy csökkenthetők, ha például a felső határ nem haladja meg a mindenkori családi jövedelem harmadát. Éppígy szükség van a hosszú futamidejű, örökölhető jelzáloghitelek bevezetésére, s még inkább a különböző élethelyzetekhez való pénzügyi alkalmazkodás garantálására. Miközben nyilvánvalóan bármiféle tranzakció nagyrészt azzal jár, hogy a pénzügyi terhek zömét többnyire azok kénytelenek viselni, akik látszólag szabad akaratukból és nemkülönben önként döntöttek a devizahitelek felvételéről. Ezzel egyidejűleg annak is fennáll a veszélye, hogy csakhamar százezrek kerülhetnek a szó szoros értelmében az utcára.
Az állampolgárok többségének devizában való eladósodása következtében a hazai gazdaság minden ízében sebezhetőbb lett. Ha azonban megállíthatatlanul növekszik az ország külső kamatterhe, s ezzel egyidejűleg érzékelhetően beszűkül a monetáris politika mozgástere, nyilvánvalóan lassúbb lesz mindenféle hosszabb távon elképzelt gazdasági növekedés. Hasonlóképp a társadalmi értelemben vett középosztály elkerülhetetlenül elbizonytalanodik (főleg, ha nagyságát és elhelyezkedését nézzük), és szükségképpen könnyűszerrel állandósul a teljes pesszimizmus. Hiszen csak arra kell utalnunk, hogy az elmúlt években az anyagi és életviteli szempontból egyaránt roppant nehéz helyzetben lévő középréteg a valóságban annyira elvékonyodott, hogy immár joggal tartanak egyre többen és többen a teljes lecsúszástól vagy legalábbis a végső elszegényedéstől. Nem csupán a szociálisan veszélyeztetettek és a viszonylagos jómódban élők közötti vagyoni olló nyílt végzetesen szét, hanem szemlátomást a középen élők szociális és gazdasági helyzete válik nap nap után jószerével lehetetlenné.
Mindettől függetlenül roppant nagy nehézséget jelent, hogy – akár avíttasnak tűnő kifejezéseket használva – a nemzetgazdaság termelő eszközeinek jóval több, mint a fele külföldi tulajdonban található, mialatt ezek a vállalatok a beszedett társasági adónak mindössze 35-38 százalékát fizetik. Szintén gyakran elhangzó érv, hogy bármiféle különadó könnyen eltántoríthatja végleg a befektetőket, s ehhez rögtön hozzátehetjük, csak sajnálhatjuk, hogy a térség egyik legnagyobb méretű külföldi befektetésével – paradox módon – még mindig a legalacsonyabb foglalkoztatás párosul. Így leginkább abban reménykedhetünk, ha a recesszió végre véget ér és újraindul az annyira áhított gazdasági növekedés, az eurózónához való csatlakozás mindenképp könnyebbséggel jár. Az adott helyzetben csakis az a gazdaságpolitika teljesíthető, amely nem írott malasztokból, hanem a gazdasági-pénzügyi recesszióból való kilábalás naponként megismétlő monetáris követelményeiből indul ki. S miután végleg felszámolódott annak a veszélyre, hogy a pénzügyi reflexek nem a kívánatos irányban működnek, az új kormányzatnak feltehetőleg minden bizonnyal meglesz az esélye az adócsökkentés tervezett és egyre sürgetőbb végrehajtására is, ahogy arról már döntés is született. Mert a válságot felváltó gazdasági élénkülés kezdetéhez akkor érünk el, ha nem csupán az államháztartás átalakítása, hanem a minden részletre kiterjedő monetáris politika gyökeres újraszervezése lesz az irányadó. Még ha esetleg sokan úgy hiszik is, hogy bármiféle radikális adócsökkentésben főként azért nem reménykedhetünk, mert – s ennek ódiuma mindmáig kísért – a nemzetközi tőke- és pénzpiac majd indokolatlanul érzékenyen reagál mindenféle változtatásra. De közben az is utópia, hogy az adócsökkentést kizárólag számottevő kiadáscsökkentéssel lehetne elérni. Hiszen egy pillanatra sem feledkezhetünk meg azokról az örvendetesen szaporodó kis- és közepes vállalkozásokról, amelyek többségükben nemcsak a technikai vagy tartalmi újításokat hordozzák, hanem ezzel egyszersmind a kívánatos és korszerű termelő tevékenységre is ösztönző erővel hatnak. Így – cseppet sem mellesleg – végül is a munkahelyek számának kézzelfogható növekedéséhez járulnak hozzá.

A szerző szociológus, egyetemi előadó