Külföldi érdekek a harangöntésben

Nemrégiben hozták haza Passauból a budai Mátyás-templom felújított harangjait, hogy újra használatba állhassanak, a fővárosiak nagy örömére. Ennek kapcsán jártunk utána annak, hogy vajon vannak-e még ma is valódi harangöntők, miként működnek és milyen harangokat készítenek.

Néhány híres harangöntő a múltból. Egri Ferenc (Budapest–Kisgejőc), Pozdrech János (Bécsújhely), Korrench Márk (Eger), Anton Fiel (Varasd–Kőszeg), Seltenhoffer Frigyes és fiai (Sopron, udvari harangöntő), Novotni Antal (Temesvár), Hőnig Frigyes (Arad), Éberhardt Henrik (Pest), Szlezák László (Pest).

Mi a harangöntő mesterség? Ki a harangöntő? A harangöntő eredetileg templomi harangot készítő mesterember. A harangöntés pedig szakvizsgához kötött mesterség, a rézöntőiparral rokon. Az egyikről a másikra való áttéréshez Magyarországon külön képesítést nem kellett igazolni. A második világháború előtt két és fél év „segédidővel” a nehezebben elsajátítható szakmák közé tartozott.
Az 5. századtól az addig vaslapokból szegecselt harangokat az öntött harangok váltották fel, amelyek a módszerek tökéletesítésével egyre öblösebbek lettek. A szerzetesek harangöntő mesterségét – amit főként a bencések műveltek – a 13. századtól a nagy kereslet és a munkamegosztás világi iparrá tette. Mivel ebből nemigen lehetett megélni, a mesterek e munka mellett más, ércből készült egyházi műtárgyakat is készítettek. A 15. századtól az ágyúkat is ők öntötték, a 18. század végétől a tűzoltáshoz szükséges eszközöket is ők állították elő. Az 1600-as évektől a harangon megjelent a készítő neve és lakóhelye is. A mesterség az öntés titkának szigorú őrzése mellett sokszor a családokban öröklődött. A 14–16. századtól sok jól képzett harangöntő mester dolgozott Magyarországon. Ebben az időben már a kisebb falvak templomaiban is volt legalább egy harang. A török megjelenésével e virágzó mesterség gyorsan elsorvadt. A falvak elnéptelenedtek, új templomok nem épültek, a régiek nagy része tűz áldozata lett, s bennük égtek a harangok is. A menekülő lakosság sokszor magával vitte vagy elásta az egyházi és anyagi értéket jelentő harangokat. A 16–17. században Erdélyt Brassó, a Felvidéket Kassa és Eperjes, Nyugat-Magyarországot Bécs és Pozsony látta el haranggal. Közvetlenül a török kiűzése után Közép-Magyarországon az úgynevezett helyi népi harangöntők készítették a kisméretű harangokat. A 18. század első felében egymás után alakultak harangöntő műhelyek, főleg a papi székhelyeken. A céhes iparban dolgoztak, de önálló céhet egy városban sem alkottak. A műhelyek apáról fiúra öröklődtek, s egy-egy műhely piaca nagyjából egy egyházmegye területére terjedt ki. A 18. és a 19. század fordulóján még úgynevezett vándor harangöntők is járták Kelet- és Dél-Magyarországot. Sokszor a plébánia udvarában készítették el a harangot. A harangöntők nemcsak megrendelésre készítettek harangot. A kisebb méretűeket vásárokon igyekeztek értékesíteni. A 19. század első felében a harangöntők a harangok természetes elhasználódása és az elemi csapások (tűzvész) okozta pusztulás pótlásán dolgoztak. Ebben az időszakban ez a tevékenység Magyarországon huszonöt kézművesmesternek (műhelynek) nyújtott megélhetési lehetőséget.
Megállapítható tehát, hogy az első tulajdonképpeni templomi harangok az 5. század első éveiben Itáliában készültek, később Franciaországban, Angliában, majd Németországban is elterjedtek. A mesterség hazánkban valószínűleg a 11. században honosodott meg. Eddig legrégibbnek ismert harangunk a Szeged melletti Kereset pusztán került elő. A középkor folyamán jelentősebb harangöntők voltak Kassán, Eperjesen, Iglón, Besztercebányán, Pozsonyban, Győrben, Esztergomban, Pesten, Budán, Vácon, Brassóban. Az általuk készített harangokon legtöbbször latin egyházi szövegek olvashatók, a készítéssel kapcsolatos adatokat ritkán tüntették fel. A harangöntők virágkora a 15–16. századra tehető. A 17. században szokásban volt a harangok zálogba adása is. Nógrád megyében az 1800-as évek első felében népi harangöntés alakult ki. Ezek a kis súlyú, öntési hibás harangok ma már aránylag ritkák. A 18. századig a harangöntők ágyúöntők is voltak. Némely városban harangöntő dinasztiák alakultak ki.
A 19. század első felében a Felső-Tisza vidékén magyar nemesi családok foglalkoztak harangöntéssel. A harangokat súlyra fizették. A múlt század utolsó negyedére a harangöntők száma nagymértékben csökkent, noha kisebb csengők – rézüstök, vasalók stb. – készítésével is foglalkoztak. Ők voltak az úgynevezett csengőöntők. A magyar néphagyományban a haranghoz sokféle monda fűződik, ezek voltak a harangmondák. A hagyományos közösségi életben falun és városon egyaránt egészen a legutóbbi évtizedekig a szakrális szerep mellett a harangoknak nagy jelentősége volt más vonatkozásban is: jeladás, riasztás, tiszteletadás, ünnepköszöntés. Cigány csengőöntők is sokszor hivatkoznak arra, hogy szüleik harangöntéssel foglalkoztak. Ezeken a harangokon azonban a legtöbb esetben az állatok nyakába való nagyobb csengőket kell érteni.
A Gombos család, amelyik a híres harangöntő Szlezák cég utódaként működik, hagyományos, hangra öntött technológiával készíti termékeit, a mai napig Őrbottyán területén, Észak-Pest megyében. 1953-ban, a Rákosi-korszakban a 100 fős üzemet politikai okokból bezárták. A cég újjászületett, Gombos Lajos élesztette újra 1958-ban, fia, Miklós, 1985-ben új műhellyel, technológiával, termékekkel bővítette. Őt, azaz Gombos Miklós aranykoszorús harangöntő mestert kérdeztük a magyarországi harangöntés helyzetéről.
– Én nem látom eltemetve a harangöntést Magyarországon, annak ellenére, hogy szinte valamennyi iparágban a külföldi érdekek dominálnak – meséli a mester, majd így folytatja: – A legnagyobb gond az, hogy mindent külföldről hoznak be, még harangokat is, s az itthon készülteket nem tudják megbecsülni. Én azonban optimista vagyok, hiszen mindig is iparosember voltam, a munkámból, a szakmámból éltem. Gombos mester évente mintegy negyven harangot készít, nagy templomi harangot utoljára tizenöt éve készített, melynek súlya 1800 kg volt. – Ma már kisebb harangokat készítünk. Legutóbb például siófoki és a kiskunfélegyházi templom számára készítettünk 1550 kg-os harangot. Nemcsak a magyarországi templomok számára készítenek harangokat, hanem a környező országokba is. – A Kárpát-medencében főként a Kárpátaljára, Erdélybe és Felvidékre készítünk harangot, de ezek tömege már csak 160 kg és 300 kg között mozog. Készítünk és szállítunk harangokat Ausztráliába, Izraelbe és Tunéziába is.