Az agrárképzés speciális: a hallgatóknak tanulmányi idejük egy részét a szántóföldön és az istállóban kell eltölteniük, ahol az elengedhetetlen gyakorlati tudnivalókat sajátítják el. Négy fal között nem lehet agrárszakembereket képezni. Ehhez mezőgazdasági üzemi háttér szükséges.
Az agrár-felsőoktatás területén egyetemi karok, főiskolai karok működnek. A legújabb oktatási rendszer szerint az első három évet (BSc) az egyetemen és a főiskolákon a hallgatók által választott szakon oktatják. A mesterképzés (MSc) az egyetemi képzés során hallgatható, és ennek a kétéves oktatási időszaknak a végén kapják a hallgatók a második oklevelüket, ezután következhet – ha megfelelnek – a PhD tudományos fokozat megszerzése, amelyre három év áll rendelkezésre.
A BSc-oktatás szakosodása kérdőjeles. Az érettségi után a hallgató bekerül a felsőoktatási intézménybe, nem tud semmit a mezőgazdaságról, és szakot kell választania. Célszerű lenne, ha először általános mezőgazdasági képzettséget kapnának, és a szakosodás az MSc-képzésben valósulna meg. Mielőtt a jelenlegi oktatási rendszerünket analizáljuk, tekintsünk vissza az agrár-felsőoktatás korábbi időszakaira.
A vidéki mezőgazdasági akadémiák adták már az 1700–1800-as években az agrároktatás alapjait. A két világháború között egy egyetemi szak működött Budapesten, míg három mezőgazdasági akadémia Keszthelyen, Mosonmagyaróváron és Debrecenben. A vidéki akadémiákat 1948-ban megszüntették, és létrehoztak Budapesten egy agrártudományi egyetemet, aminek elődje a műszaki, illetve közgazdasági egyetem agrártudományi kara volt. Az akkori kormány a nagyüzemesítés irányába határozta meg a mezőgazdasági politikát, aminek következményeként nagyobb arányú szakemberképzés vált szükségessé. Így ismét megnyitották a mezőgazdasági akadémiákat hároméves képzési idővel, 1953–54-ben. A mezőgazdasági akadémiákat a 60-as évek közepén mezőgazdasági főiskolákká szervezték át négyéves oktatási idővel, majd a 70-es években egyetemi rangot kaptak a vidéki főiskolák is. Eközben létrejöttek a felsőfokú mezőgazdasági technikumok, amelyek egy részét főiskolává szervezték át.
E rövid áttekintésből látható, hogy 1953-tól a mezőgazdasági felsőoktatás dinamikus fejlődésnek indult, mindenhol az ötéves képzési időt írták elő az oklevél megszerzéséhez, valamint feljogosították az egyetemeket a tudományos fokozat kiadására. A szaktárcához tartoztak, állami gazdaságok álltak rendelkezésre a szakmai gyakorlatok elvégzésére. Jelenleg az oktatási tárcához tartozó agrár-felsőoktatás számára az üzemi háttér biztosítása bizonytalan, a minisztériumban az oktatás irányítói tudományegyetem-orientáltak, így a mezőgazdasági speciális képzést nem tartják jelentősnek. Időközben, a 80-as évek közepétől a felső technikumok egy része megszűnt, egy részéből főiskolát szerveztek, sőt egyetemet is. A hallgatói létszám növekedésével együtt nőtt az oktatói létszám, azonban az oktatók tudományos felkészültsége nem mindenhol felelt meg a kívánalmaknak. 1990-től az agrár-felsőoktatás fokozatos visszafejlődést mutat. Jelentősen romlott a tanulási és vizsgafegyelem, a zárthelyi dolgozatok vizsgaeredményként való használata hátráltatja az ideális tanár-diák viszony megfelelő kialakulását. Romlik a hallgatók előadó-képessége, a tanár nem ismeri meg a diákot, ami a szemléletorientált oktatást hátráltatja.
A tanulási fegyelem javítása, az oktatómunka színvonalának növelése érdekében szükséges az is, hogy a szenátusban és a kari tanácsokban a hallgatók tanácskozási joggal vegyenek részt. Az őket érintő kérdésekben így is elegendő a képviselet. Az agrár-felsőoktatás hátterét, a mezőgazdasági üzemeket a jogászok és közgazdászok segítségével sikerült az élvonalból az utolsók között kullogó, külterjes üzemekké privatizálni.
A jelenlegi mezőgazdasági termelésünk 70 százalékát a növénytermesztés, 30 százalékát az állattenyésztés adja. Ez egyértelműen a külterjes mezőgazdaság jellemzője, már csak azért is, mert a növénytermesztés búzát, kukoricát, repcét és napraforgót termel nagymértékben, hiszen ezek értékesítése különösebb gondot nem okoz. Hozzá kell tenni, hogy a termelők nagyon háttérbe szorultak a felvásárlási árak miatt, mivel a felvásárlók összefogva minél nagyobb nyereséget kívánnak maguknak megszerezni. Ez azt jelenti, hogy alacsony felvásárlási árak mellett magasabb eladási árakat szabnak meg. Egyébként a magyar mezőgazdaságban hihetetlen nagy mértékű adminisztrációt követelnek meg mind az EU-támogatás, mind a minisztériumi támogatás vonatkozásában. A mezőgazdasággal foglalkozó hivatalokban mindig lázas aktatologatás folyik, azonban a hivatalnokok nem közvetlenül értesülnek a gyakorlatban történtekről.
Az állattenyésztés rosszabb helyzetben van, mint a második világháború után, az állatlétszám egyre nagyobb mértékben csökken. Az állattenyésztő telepek létrehozatalára nincs elegendő tőke, kölcsönt felvenni pedig félnek a gazdák, mert a bank gyorsan lehetetlenné teszi az adósokat. Ennek következtében az agrár-felsőoktatásból nagyon kevesen mennek a gyakorlatba, mert félnek a nehézségeitől és az anyagi ellehetetlenüléstől.
Az új oktatási rendszer szerint az egyetemi és a főiskolai karokon az első hároméves képzés azonos szintű. Így felvetődik a kérdés, hogy ebben a képzési szintben mi a különbség a főiskola és az egyetem között. A főiskolák többségében már egyetemi tanárokat is kineveztek és kineveznek jelenleg is. A különbség a második, illetve a harmadik lépésnél határozható meg, amikor is a kétéves MSc- és a PhD-képzés az egyetemeken történik. Amennyiben létrehozzák a kutató egyetemeket, nagyon hátrányos helyzetbe hozzák azokat a karokat, amelyek kisebb mértékben kutathatnak, hiszen az oktatói előmenetel kritériuma a tudományos fokozat megszerzése és a szakmai munkásság folyóiratokban történő közlése.
Nagy hátránya a PhD-képzésnek, hogy a hallgató az iskolapadból kikerülve rögtön kutatómunkával kezd foglalkozni, és a mezőgazdasági gyakorlata nem teszi lehetővé a szemlélet kialakulását, így képzettsége egyoldalú elméleti, részben csak kutatói vagy oktatói pályára alkalmas.
A PhD ma a legmagasabb tudományos fokozat Magyarországon, ami tulajdonképpen színvonal tekintetében nem éri el a korábbi doktor universitas fokozatot, ami később címmé degradálódott. A kutatási pályázatoknál, az egyetemi előléptetéseknél és a nyugdíjazásnál előnyben vannak az MTA doktorai, amit ugyan címnek neveznek, de ma ez a legmagasabb tudományos fokozat, ami előnnyel jár hazánkban. Sem a kandidátusok, sem a PhD-fokozattal rendelkezők az előbb felsoroltakból semmiféle előnyt nem élveznek, csupán az egyetemi és kutatói előrehaladáshoz szükséges a fokozat.
Az új felsőoktatási törvénynek nagyon komoly gyomlálást kell végeznie ahhoz, hogy a meglévő anomáliákat megszüntesse, s a tudományt és a gyakorlatot elősegítő javaslatok kerüljenek a törvénybe. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az agrárágazat alapos ismerete.
A szerző egyetemi tanár
Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12.), Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.), Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.), Farkas Anikó (Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben, november 20.), Bassola Péter (Hogy kiművelt emberfők vehessék át a diplomájukat, november 22.), Goór Judit (A diák nem lehet két lábon járó fejkvóta, november 22.), Divinyi Zsombor (Az oktatás megújítása – hallgatói szemmel, november 30.), Molnár Judit (Felsőoktatás alulnézetből, december 3.), Zawadowski Alfréd (Az új felsőoktatási törvény koncepciója, december 15.), Kulin Ferenc (Jó szellemű és hangvételű eszmecsere, december 20.).
origo.hu
Újra medvét láttak Nógrádban
