Oktatás és kutatás az agrár-felsőoktatásban

Az agrárképzés speciális: a hallgatóknak tanulmányi idejük egy részét a szántóföldön és az istállóban kell eltölteniük, ahol az elengedhetetlen gyakorlati tudnivalókat sajátítják el. Négy fal között nem lehet agrárszakembereket képezni. Ehhez mezőgazdasági üzemi háttér szükséges.
Az agrár-felsőoktatás területén egyetemi karok, főiskolai karok működnek. A legújabb oktatási rendszer szerint az első három évet (BSc) az egyetemen és a főiskolákon a hallgatók által választott szakon oktatják. A mesterképzés (MSc) az egyetemi képzés során hallgatható, és ennek a kétéves oktatási időszaknak a végén kapják a hallgatók a második oklevelüket, ezután következhet – ha megfelelnek – a PhD tudományos fokozat megszerzése, amelyre három év áll rendelkezésre.
A BSc-oktatás szakosodása kérdőjeles. Az érettségi után a hallgató bekerül a felsőoktatási intézménybe, nem tud semmit a mezőgazdaságról, és szakot kell választania. Célszerű lenne, ha először általános mezőgazdasági képzettséget kapnának, és a szakosodás az MSc-képzésben valósulna meg. Mielőtt a jelenlegi oktatási rendszerünket analizáljuk, tekintsünk vissza az agrár-felsőoktatás korábbi időszakaira.
A vidéki mezőgazdasági akadémiák adták már az 1700–1800-as években az agrároktatás alapjait. A két világháború között egy egyetemi szak működött Budapesten, míg három mezőgazdasági akadémia Keszthelyen, Mosonmagyaróváron és Debrecenben. A vidéki akadémiákat 1948-ban megszüntették, és létrehoztak Budapesten egy agrártudományi egyetemet, aminek elődje a műszaki, illetve közgazdasági egyetem agrártudományi kara volt. Az akkori kormány a nagyüzemesítés irányába határozta meg a mezőgazdasági politikát, aminek következményeként nagyobb arányú szakemberképzés vált szükségessé. Így ismét megnyitották a mezőgazdasági akadémiákat hároméves képzési idővel, 1953–54-ben. A mezőgazdasági akadémiákat a 60-as évek közepén mezőgazdasági főiskolákká szervezték át négyéves oktatási idővel, majd a 70-es években egyetemi rangot kaptak a vidéki főiskolák is. Eközben létrejöttek a felsőfokú mezőgazdasági technikumok, amelyek egy részét főiskolává szervezték át.
E rövid áttekintésből látható, hogy 1953-tól a mezőgazdasági felsőoktatás dinamikus fejlődésnek indult, mindenhol az ötéves képzési időt írták elő az oklevél megszerzéséhez, valamint feljogosították az egyetemeket a tudományos fokozat kiadására. A szaktárcához tartoztak, állami gazdaságok álltak rendelkezésre a szakmai gyakorlatok elvégzésére. Jelenleg az oktatási tárcához tartozó agrár-felsőoktatás számára az üzemi háttér biztosítása bizonytalan, a minisztériumban az oktatás irányítói tudományegyetem-orientáltak, így a mezőgazdasági speciális képzést nem tartják jelentősnek. Időközben, a 80-as évek közepétől a felső technikumok egy része megszűnt, egy részéből főiskolát szerveztek, sőt egyetemet is. A hallgatói létszám növekedésével együtt nőtt az oktatói létszám, azonban az oktatók tudományos felkészültsége nem mindenhol felelt meg a kívánalmaknak. 1990-től az agrár-felsőoktatás fokozatos visszafejlődést mutat. Jelentősen romlott a tanulási és vizsgafegyelem, a zárthelyi dolgozatok vizsgaeredményként való használata hátráltatja az ideális tanár-diák viszony megfelelő kialakulását. Romlik a hallgatók előadó-képessége, a tanár nem ismeri meg a diákot, ami a szemléletorientált oktatást hátráltatja.
A tanulási fegyelem javítása, az oktatómunka színvonalának növelése érdekében szükséges az is, hogy a szenátusban és a kari tanácsokban a hallgatók tanácskozási joggal vegyenek részt. Az őket érintő kérdésekben így is elegendő a képviselet. Az agrár-felsőoktatás hátterét, a mezőgazdasági üzemeket a jogászok és közgazdászok segítségével sikerült az élvonalból az utolsók között kullogó, külterjes üzemekké privatizálni.
A jelenlegi mezőgazdasági termelésünk 70 százalékát a növénytermesztés, 30 százalékát az állattenyésztés adja. Ez egyértelműen a külterjes mezőgazdaság jellemzője, már csak azért is, mert a növénytermesztés búzát, kukoricát, repcét és napraforgót termel nagymértékben, hiszen ezek értékesítése különösebb gondot nem okoz. Hozzá kell tenni, hogy a termelők nagyon háttérbe szorultak a felvásárlási árak miatt, mivel a felvásárlók összefogva minél nagyobb nyereséget kívánnak maguknak megszerezni. Ez azt jelenti, hogy alacsony felvásárlási árak mellett magasabb eladási árakat szabnak meg. Egyébként a magyar mezőgazdaságban hihetetlen nagy mértékű adminisztrációt követelnek meg mind az EU-támogatás, mind a minisztériumi támogatás vonatkozásában. A mezőgazdasággal foglalkozó hivatalokban mindig lázas aktatologatás folyik, azonban a hivatalnokok nem közvetlenül értesülnek a gyakorlatban történtekről.
Az állattenyésztés rosszabb helyzetben van, mint a második világháború után, az állatlétszám egyre nagyobb mértékben csökken. Az állattenyésztő telepek létrehozatalára nincs elegendő tőke, kölcsönt felvenni pedig félnek a gazdák, mert a bank gyorsan lehetetlenné teszi az adósokat. Ennek következtében az agrár-felsőoktatásból nagyon kevesen mennek a gyakorlatba, mert félnek a nehézségeitől és az anyagi ellehetetlenüléstől.
Az új oktatási rendszer szerint az egyetemi és a főiskolai karokon az első hároméves képzés azonos szintű. Így felvetődik a kérdés, hogy ebben a képzési szintben mi a különbség a főiskola és az egyetem között. A főiskolák többségében már egyetemi tanárokat is kineveztek és kineveznek jelenleg is. A különbség a második, illetve a harmadik lépésnél határozható meg, amikor is a kétéves MSc- és a PhD-képzés az egyetemeken történik. Amennyiben létrehozzák a kutató egyetemeket, nagyon hátrányos helyzetbe hozzák azokat a karokat, amelyek kisebb mértékben kutathatnak, hiszen az oktatói előmenetel kritériuma a tudományos fokozat megszerzése és a szakmai munkásság folyóiratokban történő közlése.
Nagy hátránya a PhD-képzésnek, hogy a hallgató az iskolapadból kikerülve rögtön kutatómunkával kezd foglalkozni, és a mezőgazdasági gyakorlata nem teszi lehetővé a szemlélet kialakulását, így képzettsége egyoldalú elméleti, részben csak kutatói vagy oktatói pályára alkalmas.
A PhD ma a legmagasabb tudományos fokozat Magyarországon, ami tulajdonképpen színvonal tekintetében nem éri el a korábbi doktor universitas fokozatot, ami később címmé degradálódott. A kutatási pályázatoknál, az egyetemi előléptetéseknél és a nyugdíjazásnál előnyben vannak az MTA doktorai, amit ugyan címnek neveznek, de ma ez a legmagasabb tudományos fokozat, ami előnnyel jár hazánkban. Sem a kandidátusok, sem a PhD-fokozattal rendelkezők az előbb felsoroltakból semmiféle előnyt nem élveznek, csupán az egyetemi és kutatói előrehaladáshoz szükséges a fokozat.
Az új felsőoktatási törvénynek nagyon komoly gyomlálást kell végeznie ahhoz, hogy a meglévő anomáliákat megszüntesse, s a tudományt és a gyakorlatot elősegítő javaslatok kerüljenek a törvénybe. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az agrárágazat alapos ismerete.

A szerző egyetemi tanár

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12.), Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.), Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.), Farkas Anikó (Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben, november 20.), Bassola Péter (Hogy kiművelt emberfők vehessék át a diplomájukat, november 22.), Goór Judit (A diák nem lehet két lábon járó fejkvóta, november 22.), Divinyi Zsombor (Az oktatás megújítása – hallgatói szemmel, november 30.), Molnár Judit (Felsőoktatás alulnézetből, december 3.), Zawadowski Alfréd (Az új felsőoktatási törvény koncepciója, december 15.), Kulin Ferenc (Jó szellemű és hangvételű eszmecsere, december 20.).