Ráijesztett az unióra az euró megingása

Hát akkor minden megoldódott, vélhetnénk: a múlt heti európai uniós csúcs után a piacok megnyugodtak, a spekulánsok letettek arról, hogy bedöntsék ezt vagy azt a szorult helyzetben lévő országot, inkább átköltöztek más földrészre. Nem egészen ez a helyzet. Az Európai Unió vezetői jövő márciusban fogadják el azt a kétmondatos alapszerződés-módosítást, amely lehetővé teszi az állandó stabilitási mechanizmus megalkotását. Ez az euró megvédését célozza. Ha minden jól megy, ez a rendszer 2013 júniusában lép életbe. Felmerül a kérdés: addig mi lesz?

Vaskancellárnő
Semmi sem lesz úgy, mint eddig. Ez is a válság egyik fejleménye: Németország a sarkára állt, az európai uniós ügyekben korábban kompromisszumra hajló Berlin számos kérdésben nem enged. Az van, amit Berlin akar – legalábbis ez a megfigyelők jó részének álláspontja. Ha valamely ország a hátán viszi fél Európát „bedolgozóként”, ő csinál az exportjából eladható portékát, és az ő pénzére fáj a foga, akkor cserébe nagyobb hangsúllyal kell érvényesülnie a szavának a döntésekben. Ennek érdekében „tíz év jó magaviselet után akár az összetűzést is vállalja” – ez már a Frankfurter Allgemeine Zeitung német napilap értékelése.
Már jó előre látszott, hogy sima lesz ez az uniós csúcstalálkozó. Az unió motorjának számító Berlin–Párizs-tengely közös kormányülésén a korábban nézetkülönbségeket is vállaló Nicolas Sarkozy francia államfő olyan szépen besorolt Angela Merkel véleménye mögé, mint a fegyelem mintaképe. Az adósságválságra kidolgozott uniós kötvény kérdésében, amely európai uniós berkekben sok vitát váltott ki, Franciaország is Berlin álláspontját osztotta. Merkel kancellár asszony hallani sem akar a kötvényről, mert szerinte elkeni a felelősséget a jól és a rosszul teljesítő országok közt, magyarán Németország magasabb kamatért kapna kölcsönt, mint ha nem létezne ilyen kötvény. Jól értesült források szerint az uniós csúcson az ideiglenes válságalap növelésének kérdése is a német ellenállás miatt nem került szóba.
Az egész csúcson érződött a németes lebonyolítás. A németek határozott igénye volt a kétmondatos alapszerződés-módosítás. Egyes források szerint a németeknek nem tetszik Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke által benyújtott változat, talán azért tűzték márciusra a végleges elfogadás dátumát, hogy még lehessen módosítani rajta. Ugyancsak német feltételek tükröződnek abban a szigorban, amely szabályozza a stabilitási mechanizmus „beindítását”: csak akkor lehet igénybe venni ezt a segítséget, ha „az egész eurózóna stabilitása veszélybe kerül”.
Merkel határozottan kiállt a gazdaságpolitikák további összehangolása, a valós költségvetési számok közlése mellett, és azon országok megbüntetéséért, amelyek eltérnek vállalásaiktól. Németország egyike annak az öt európai uniós országnak, amely azt indítványozza, hogy 2014–2020 között ne nőjön az EU költségvetése. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy megkockáztassuk, ezt a felvetést is elfogadják.

Ilyen gördülékeny európai uniós csúcsra, mint a múlt heti, csak kevesen emlékezhetnek. Minden olajozottan ment, teljes volt az egyetértés, egy-két apróbb simítás után már az első napon megszületett az olyannyira várt megállapodás. A helyzet súlyához mérten most nem volt kibeszélés, kikacsintás, a 27 ország vezetői tisztában voltak a felelősségükkel. A mókásabb kedvű államfők és miniszterelnökök is mellőzték a viccelődést, de hát nem akármiről volt szó: a közös európai valutáról, az euróról kellett történelmi döntést hozni. Meg is adták a módját a közös határozatnak, hiszen mindenki tudta, hogy egy hunyorítás is galibát okozhat a világtőzsdéken.
Az Európai Tanács határozott az európai stabilizációs mechanizmus (MES) alapelveiről, amelynek az a célja, hogy bármi áron megőrizzék az eurózóna kiszámíthatóságát. Létrehoznak egy olyan alapot – sokan ezt már el is keresztelték Európai Valutaalapnak –, amelyhez pénzügyi válság esetén fordulhatnak. Az Európai Unió alapszerződéséhez, a lisszaboni szerződéshez – egy évvel azt követően, hogy oly sok gond után sikerült rábólintania mind a 27 tagállamnak – kétmondatos módosítást fűznek, hogy ez az alap jogilag is körülbástyázva működhessen. Erre azért volt szükség, mert a szerződés 125. cikkelye kimondta, hogy tilos bármilyen pénzügyi segítséget nyújtani, ha az eurózóna egyik országa bajba kerül. Ehelyett lép majd életbe a szolidaritás elve: ugyanis rájöttek, hogy a piac önszabályozása nem mindenható.
Ez a szerződésmódosítás nem olyan súlyú – mondják az unió szakértői –, hogy népszavazással kellene megerősíteni. Ezért a tagállamok parlamentjeinek kell elfogadniuk a javítást, amelyről márciusban mondják ki az utolsó szót az unió vezetői. Természetesen az Európai Bizottságnak és az EP-nek is áldását kell adnia a két új mondatra. A stabilizációs mechanizmus így csak két és fél év múlva léphet hatályba, amikor is az idén tavasszal létrehozott ideiglenes válságkezelőt váltja majd fel.
Az euró stabilitása vitathatatlanul jelentős kérdés azok számára, akik részt vesznek az európai együttműködésben. De nemcsak a január elsejétől belépő Észtországgal 17 országot tömörítő zóna számára fontos, hanem azoknak is, akik egyelőre csupán kívülről követik a valutaunió helyzetét. Az unió fizetőeszközének biztos sorsa nekünk is létérdekünk, a zónán kívüli európai uniós országok támogatását is jó szemmel nézik. Vannak olyan hangzatos nyilatkozatok, amelyek szerint, ha megszűnne az euró, akkor az európai együttműködésnek is vége lenne, ám e kizárólagos megfogalmazással, amelyet magáévá tett jó néhány európai vezető, többen vitába szállnak.
Az azonban biztos, hogy a távlati stabilitás megteremtése előremutató és üdvözlendő fejlemény az egész európai közösség számára. Az eltökéltség elismerése mellett azonban számos szakértő nem érti, hogy miért nem mentek tovább a részletek kidolgozásában. De talán elég volt egy csúcsra ennyi eredmény, az európai vezetők nem akartak telhetetlennek mutatkozni a sikeresen elért megállapodásokban.
Sok elemző rámutat, hogy a 2013 nyarán életbe lépő mechanizmus biztosan jó lesz majd az akkori bajok orvoslására, ám a jelenlegi gondokra, az adósságválságra egyáltalán nem kínál semmilyen gyógyírt. A Le Temps svájci napilap hét végi vezércikke megállapítja, hogy 750 milliárd eurós az ideiglenes stabilitási alap, amelyből 440 milliárdot az eurózóna tagállamai állnak (baj bekövetkezte esetén a Nemzetközi Valutaalap 250 milliárdot, az Európai Központi Bank, az EKB pedig 60 milliárdot vállal), de például Spanyolországnak jövőre 200 milliárd eurós kölcsönt kellene visszafizetnie. Ha beütne a krach, csupán Madrid megmentésére kellene a 750 milliárd eurós ideiglenes alap. Az Ibériai-félszigeten jele sincs annak, hogy felpörögne a gazdaság, Portugáliából sem jönnek biztató hírek.
Aztán, ha délebbre folytatjuk vizsgálódásunkat, ott van Olaszország, amely az egyik titkos esélyese annak, hogy elkapja az adósságválság fertőzését. Rómának több mint 1500 milliárd (!) euró össztartozása van, az idei adósságszint a nemzeti össztermék 115 százaléka körül mozog. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a múlt héten alig három fővel tudta túlélni Silvio Berlusconi kormánya a képviselőházban a bizalmi szavazást, akkor olyan hosszú távra nem tervezhet a lovag kabinetje. A kipattanó belpolitikai válságot a háta közepére sem kívánja Berlusconi, ráadásul még egy előre hozott választás sem lenne képes olyan erőt kiemelni az olasz politikai életből, amelynek megfelelő támogatása lenne a súlyos döntések meghozatalára.
Görögország és a közelmúltban kisegített Írország sem mutat jó egészséget, Dublint a napokban öt ponttal minősítette vissza az adósságlistáján az amerikai Moody’s. „Ki hiszi el azt, hogy Athén egyszer majd megfizeti 300 milliárdos adósságát?” – tette fel a költői kérdést társainak egy európai pénzügyminiszter bizalmasan egy folyosói beszélgetésen. Eközben napról napra növekszik az a szociális elégedetlenségi hullám, amely egész Görögországot működésképtelenné teszi.
A jelek szerint az európai államok vezetői úgy értékelik a helyzetet, hogy nem kell újabb sürgősségi lépéseket tenni az adósságválság feltartóztatására. Az eddigi módszerek és a rendelkezésre álló pénzösszeg elegendő, hogy elkerüljék az euró újabb megpróbáltatását. Szakértők szerint azonban határozott lépésekkel már most meg lehetne próbálkozni Portugália és Spanyolország mentőcsomagjának előkészítésével, a veszélyeztetett országok megsegítésével. Az persze igaz, hogy ilyen nyilvános kérés nem érkezett a két fővárosból Brüsszelhez. De láttuk Írország esetében is, hogy Dublin az utolsó utáni pillanatig halogatta a nyilvánvaló csődhöz közeli helyzet elismerését.
„Az Európai Unió által a válságra adott válasz jó utat mutat, de csak részleges, nem pontos, és a jövőben számtalan bizonytalanságot tartogat – nyilatkozta Bruno Cavalier, az Oddo Securities vezető közgazdásza a francia La Tribune napilapnak. – Ezzel újabb stresszes időszakok elé nézünk, amelyeket megnyugvási szakaszok követnek. Tapasztalhatjuk majd egyes költségvetések konszolidálásának gyümölcseit, míg mások továbbra is kockázatot jelentenek.”
Steve Barrow, a Standard Bank elemzője a következő példán szemléltette az előbb elmondottakat: „Görögországban hiába érnek el bizonyos eredményeket a költségvetési szigorral az adósságkezelésben, egyúttal megfosztják magukat a belső tőkétől, amellyel fejlődést érhetnének el. Ezzel kialakul a halálos örvény, amely megint csak az adósság növekedéséhez vezet” – állapította meg a közgazdász.
Az állandó stabilitási mechanizmus működési módját is sűrű homály fedi. Persze az is előfordulhat, hogy ez még a döntéshozók előtt sem világos. Vajon az esetleg bajba jutott országoknak le kell majd nyelniük a békát, amely ma megszorítások formáját ölti? A megválaszolatlan kérdések közt szerepel az alap nagysága is, egyes szakértők szerint meg kell haladnia az ezermilliárd eurót. Természetesen nem határoztak arról sem a múlt hét második felében, hogy milyen elvek alapján, milyen módszerekkel bonyolítják majd le az alap feltöltését. Az már eldőlt, hogy a magánpénztőkének is részt kell vállalnia a segítségnyújtási mechanizmusból, ám csak a jövőben határozzák meg ennek mikéntjét.
A francia Marianne 2 internetes honlap szerint korántsem biztos, hogy mind a 27 ország parlamentje olyan egyszerűen rábólint az alapszerződés-módosításra, mint ahogy azt Brüsszelben elképzelik. Más szakértők is sokkal kockázatosabbnak tartják ezt a vállalkozást, amelynek 2011–12-ben le kell zajlania. Nyilvánvalóan csak ilyen módon tudták elkerülni azt, hogy újra a nép, az istenadta nép mondjon ítéletet a módosított lisszaboni szerződésről. „De hát mire való a népszavazás, ha nem ilyen kérdések tisztázására? – tette fel a honlap a kérdést. – A megszorító intézkedések mindenkit érintenek. Úgy tűnik, az Európai Unió vezetői nem akarnak tanulni, továbbra is felhatalmazás nélkül akarják a maguk képére alakítani a szervezetet.”