A lelki sérült özvegy virágcsokorral a kezében érkezik meg Liselotte otthonába. A csokrot ugyan elfelejti átadni, ám az in memoriam elhunyt feleség mottóval három napon át főzött ebédhez patetikus ünnepélyességgel ül neki. Az ízek alapján meggyőződik arról, hogy Liselotte méltó utóda lenne egykori nejének, ám egy halszálka hamar végez a már trikóra-alsónadrágra vetkőzött férfival. Utódai sem járnak jobban: a magát impotensnek képzelő szakállas mackó infarktust kap a szerelmeskedés elején örömében, hasonlóan a férjnek végső elkeseredésben kiszemelt, épp erőszakot tenni kívánó hajléktalanhoz. A szerencsétlen kezű, jópofa vízvezeték-szerelőt agyonvágja a zárlatos lámpa vezetéke, a fiatal fiú öngyilkos lesz a globális felmelegedés miatti végzetes aggodalmában, az őrült költő A Mester és Margaritára ironikusan rájátszó jelenetben kirepül az ablakon. Csupa halottat látunk az ápolónőnek készülő Liselotte körül, aki maga is nemrég temette el az eltartási szerződéssel őt magához s persze a lakáshoz láncoló, szeretettel gondozott öreg nénit.
Az események szándékoltan banálisak, de nem eléggé azok. Hiányzik az a szinte abszurdba hajtott túlcsavarása az cselekményeknek, amely kiemelhetné: a szöveg, a szüzsé, maga a mű túlmutat azon, amit a Tivoliban kapunk belőle.
Sajnálatos kölcsönhatásba lép a nem kívánt mennyiségű hétköznapisággal a darab viszonylag lassú menete. A szerelő, az özvegy vagy akár a költő mikrohistóriája jóval nagyobb sebességre kapcsolva, kicsit a futószalag-paródiára jobban rájátszva szerencsésebben kiemelné a morbid vonásokat, s ezzel együtt a befejező jelenetet. Rövidebb, egyfelvonásos kamara-előadást látnánk, amely viszont inkább lehetne – ha nem is közeli – rokona a feltevésem szerint mintául szolgáló kortárs osztrák drámáknak. A címszerepet alakító Dobó Kata is játszott már hasonlóban, az Elnöknők című Werner Schwab-darab visszamaradt Mariedljeként meggyőző volt.
Liselotte figurájában kevésbé az. A korábban elsősorban a „jó nő” megtestesítőjeként debütáló színésznő túl csinosra maszkírozott a drámabeli Liselotte-hoz képest. Akármennyire elszigetelt, nem hisszük el neki, hogy nem talál magának partnert. Nem hisszük el azt sem, hogy a hozzá betámolygó lunátikus figurákhoz bármilyen köze lehetne, őket férfiszámba venné. Hacsak nem viccből. Ezt leszámítva jól megoldja a szerep adta feladatokat. Mindenesetre jobban, mint a férfiakat játszó színészek.
(Pozsgai Zsolt: Liselotte és a május. Budapesti Kamaraszínház Tivoli Stúdiója. Rendező: Pozsgai Zsolt.)
origo.hu
Újra medvét láttak Nógrádban
