Aranykönyv

Csöndes budai utcában él a brit hadsereg egykori altisztje, aki 1945. április 13-án elsőként lépte át a felszabadítók közül a bergen-belseni koncentrációs tábor kapuját. Az 1919-ben Oroszországban született Paul Ronson megjárta a Közel-Keletet, Nagy-Britanniát, azután harminc esztendőn át Ausztráliában lakott.

Fohász. A Bergen-Belsenben felszabadított foglyok között volt a budapesti származású Weisz Emil is, egy Rákóczi úti ruhaüzem társtulajdonosa. Az ötvenéves férfi 1944 szeptemberében mentesítést kapott Horthy kormányzótól első világháborús érdemeire való tekintettel, ám a nyilas-hatalomátvétel után az úgynevezett „kivételezéseket” azonnal megszüntette az új belügyminiszter, Vajna Gábor. Az országból 1944 végén hurcolták el, 1945 januárjában érkezett meg felesége és családja nélkül Bergen-Belsenbe. Tintával és ceruzával írt naplója pontosan rögzíti a barakk és az általa is lakott lágerrészleg eseményeit. A jegyzetelésre használt papírokon – amelyek között ott van a Horthynak írt mentesítési kérelem gépelt példánya is – ilyen sorokat olvashatunk: „IV/6. A nagy gyengeségtől egész nap fekszem. Egész nap kenyér nélkül vagyok, van tartalékom, arra vigyázok. Négy napra van a táborban élelem, azután mi lesz, ki tudja?” Az utolsó bejegyzés a felszabadulást követően, április 27-ről származik. A kusza sorokban rettenetes gyengeségéről szól, szinte haldoklását dokumentálja. Weisz Emilről ez az utolsó emlék, valószínűleg egy helyi tömegsírban fekszik, azzal a több mint húszezer társával együtt, akik a háború után nem sokkal haltak bele a megpróbáltatásokba. Naplója mellett imája is fennmaradt: „Mennyei Atyám, jóságos Teremtőm! Bízó lélekkel rimánkodom Hozzád, és áhítatos ajakkal küldöm eléd forró könyörgésemet. A harci zaj pihenő perceiben hazaszállnak gondolataim. […] Benned bízom, segítségedre támaszkodom, nyugodt és erős vagyok abban a rendíthetetlen hitben, hogy velem leszel mindig és mindenütt, sorsom őre, hogy a jövőt nekünk adod, mennyei atyám, és hogy boldogságban és békében fogom viszontlátni szeretteimet, én jóságos teremtőm. Amen.”

Még Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss is elborzadt a látványon, amely a Josef Kramer parancsnoksága alatt álló bergen-belseni koncentrációs táborban (KZ) fogadta 1945 kora tavaszán. Az eredetileg néhány ezer főre tervezett láger foglyai – ők voltak az úgynevezett „cserezsidók”, akikkel a német hadifoglyok kiváltását tervezték – eleinte viszonylag elfogadható körülmények között éltek: dolgozniuk nem kellett, ellátásuk kielégítő volt. A külföld számára propagandául is szolgáló KZ kirakatjellege a háború utolsó szakaszában szűnt meg, elsősorban mert a német visszavonulás miatt egyre több tábort kellett kiüríteni. 1945. március elején több mint negyvenezer rabot őriztek itt, a zsúfoltság, az elégtelen táplálkozás és a latrinák telítettsége miatt hamarosan ki is tört a tébécé- és tífuszjárvány. Ennek ellenére áprilisban még 28 ezer új lakót hoztak Bergen-Belsenbe.
Az általános járvány elharapózásától tartva a Wehrmacht viszonylag gyorsan, harc nélkül feladta a térséget. A bevonuló amerikai és brit erők majd egy hétig nem mentek be a tábor területére a fertőzésveszély miatt. Április 13-án érkezett az első, védőoltásokkal és DDT-vel ellátott angol csoport a lágerbe Hudson őrnagy és Paul Ronson főtörzsőrmester vezetésével. A földön legalább 15 ezer halott feküdt, körülöttük csontsovány, sokszor meztelen emberek, fekáliadombok. A később odaérkező angol orvos tábornok, aki pedig már sokat tapasztalt, sírva fakadt a látványtól, amely a tiszteletére fehér zászlóval, díszegyenruhában felsorakozó SS-alakulatok mögött fogadta. (A KZ két német parancsnokát, Josef Kramert és a visszaemlékezők szerint gyönyörű, végletekig kegyetlen 22 éves Irma Gresét 1945 decemberében halálra ítélték és kivégezték.)
Először a táborba elsőként belépő, ma Budapesten élő, az elemi és a középiskolát is itt végző Paul Ronson szólt magyarul a felszabadítók nevében.
A kilencvenharmadik esztendejét taposó idős úr elegáns budai nappalijában friss mozgással mutatja a korabeli dokumentumokat, háborús kitüntetéseit, amelyeket a szászországi németektől, sőt magától II. Erzsébet királynőtől kapott. Mint mondja, Magyarországra való visszatérése után több egykori lágerlakó kereste meg Miskolcról és Debrecenből, emlékezve, hogy ő jelentette az első reményt a szinte már csak a halálukra váró raboknak. (Részt vett a magyar foglyok összeírásában, hazatérésük előkészítésében is.) Az ott töltött hónapok alatt fontos feladatok megoldásában segédkezett: a volt foglyokat fertőtleníteni kellett, azután vizsgálták meg őket az orvosok. A többség külön erre a célra kialakított kórházba került, s csak azután indulhattak el hazafelé 1945 őszén. El kellett különíteni a táborlakókat – az esetleges inzultusokat kerülendő – a helyi lakosságtól. A fiatal Ronson altiszt, aki 1947-ig a néhány kilométerrel arrébb fekvő alsó-szászországi Cellében szolgált – ma a város aranykönyvében őrzik a nevét –, hamarosan arról is értesült a Vöröskereszt révén, hogy Auschwitzba deportált édesanyja, varrónői képesítésének köszönhetően, túlélte a háborút, s ismét Budapesten él. Édesapja ugyanakkor eltűnt, valószínűleg gyilkosság áldozata lett.
A jekatyerinburgi zsidó család a bolsevikok győzelmét hozó polgárháború idején menekült el Oroszországból egyetlen kincsével, az egyéves babával, Pavellel. Magyarországnál tovább nem jutottak, szerény körülmények között a Soroksári út környékén éltek, itt végezte elemi és középiskoláit a kisfiú, aki apja kapacitálására kitanulta a fonómesteri szakmát. Az Angliába vágyódó, immár húszéves Pál 1938-ban indult útnak a brit követség javaslatára előbb Csehszlovákiába, hogy onnan utazzon aztán menekültútlevéllel a szigetországba. Kalandos vándorlások sora kezdődött ekkor. 1939. március közepén a németek bevonultak Csehországba, innen tehát tovább kellett mennie, mégpedig a helyi brit diplomáciai képviselet javaslatára Lengyelországba, ahonnan Gdyniából hajóval szállították volna el a kivándorolni vágyókat. Katowitzéig jutott, aztán 1939 szeptemberében itt is megjelentek a német csapatok. A helyi angol konzulátus azt a bölcs tanácsot adta, hogy térjen vissza Magyarországra.
Budapestről 1939 decemberében vonaton indult Jugoszlávián át, az Isztambul–Ankara–Aleppó-útvonalon Bejrútba, ahol önkéntesként a francia haderőhöz csatlakozott. Karácsony után átszállították őket Európába, aztán – mondhatjuk, immár sokadszorra – megérkeztek a németek, ezúttal 1940 kora nyarán Franciaországba. A Dunkerque-ből menekülő, felszerelésüket maguk mögött hagyó angol–francia alakulatokkal nem sikerült eltávoznia. Marseille mellől vitte egy hajó Gibraltárba, majd onnan a német tengeralattjáróktól veszélyeztetett ötnapos úton jutott át Nagy-Britanniába. A királyi hadsereg rögtön átvette a közép-európai – elsősorban cseh – menekülteket. Ekkor kapta a Paul Ronson nevet is a műszaki osztályon beosztást kapó közkatona.
A második front felállítása újabb változást hozott a nyugodt körülmények között élő, megnősülő Ronson életébe. Londonba hívták, s nyelvtudása miatt – máig folyékonyan, szinte akcentus nélkül beszél angolul, magyarul, oroszul, csehül és németül, sőt valamennyire az összes szláv nyelven – főtörzsőrmesterré előléptetve a skót Hudson őrnagy mellé osztották be, majd az arcvonalra vezényelték. Hudson a leendő németországi megszállási övezetek kialakításával foglalkozott, ezért volt szüksége a poliglott Ronsonra.
A bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadításában való részvétele után néhány évvel leszerelt, s rövidre szabott budapesti látogatása után, 1949-ben angol állampolgárként kivándorolt Ausztráliába. Ekkor derült ki, mennyire igaza volt édesapjának, amikor fonómesternek taníttatta. Sydney egyik szövőgyárában kapott munkát, miután a kétkedő igazgató meggyőződött szakértelméről. Az előbb busszal, majd kismotorral hajnalonta a távoli gyártelepre közlekedő, egyébként az előkelőnek számító helyi zsidó negyedben élő, másodszor is megnősülő férfit alig egy esztendeig foglalkoztatta a textilipar. Megtakarított pénzén egyik szomszédjától gyorsétkezdét vásárolt, amelyet viszonylag hamar felvirágoztatott, aztán a következő harminc évben jelentős hálózattá bővített. A jómódúvá váló üzletember kapcsolatba került diplomáciai körökkel is, egy orosz tisztviselő meghívta, látogassa meg szülőhelyét, a Szverdlovszkká átkeresztelt Jekatyerinburgot, végül azonban nem kapott vízumot a stratégiai fontosságú szovjet ipari központba. Rendszeres pénzküldeményekkel segítette Budapesten élő édesanyját, aztán 1980-ban, felesége halála után eladta az üzlethálózatot, majd nemsokára hazánkba érkezett. Híreket kapott ugyanis édesanyja betegségéről. A véletlen úgy hozta, hogy a megtakarított pénzzel rendelkező Mr. Ronsont, aki egyáltalán nem felejtette el a magyar nyelvet, Budapesten érje utol az újabb szerelem.
Szépen alakultak a valószerűtlennek tűnő események: a Tüzép csinos osztályvezetőnője hamar igent mondott, a magyarországi látogatások sűrűsödtek, végül Ronson úr 1984 decemberében nyugdíjas angol állampolgárként Ausztráliából a kádári Magyarországra költözött. A csöndes budai bérház második emeletén, szép napos lakásban élnek együtt immár huszonhét éve. Azóta az asszony is nyugdíjba ment. Számtalanszor voltak Ausztráliában, többször hívták vissza Bergen-Belsenbe a megemlékezésekre. Ronson úr itthon sem tétlenkedett, a legutóbbi időkig – a rendszerváltozástól kezdve tizenhét éven át – bridzspartikat szervezett budapesti diplomatafeleségeknek. Első házasságából született lánya, négy unokája, öt dédunokája Kanadában él.