Átformálná az országot a kőbe zárt kincs

Senki nem állítja azt, hogy a líbiai polgárháború elszigetelt esemény lenne, tekintettel a „rendszerváltó” tunéziai és egyiptomi eseményekre, az arab világban elharapózott forradalmi hangulatra. Hogy a folyamatoknak stratégiai dimenziójuk is van, amelyben a nagyhatalmak és térségbeli játékosok nem kárhoztatják magukat csupán passzív vagy reaktív szerepre, ennél nehezebben megfogható ugyan, de valószínűsíthető – a világpolitika természete már csak ilyen. Faktorokként pedig minden bizonnyal Líbia természeti erőforrásai is szerepelnek a számításokban, amelyek közül messze nem csak az energiahordozók jöhetnek számításba.
Az észak-afrikai ország lakosai „a világ nyolcadik csodájaként” emlegetik azt a gigantikus, évtizedeken átívelő infrastrukturális projektet, amelynek célja, hogy az olajkutatások nyomán még az ötvenes években a Szahara alatt feltárt, hatalmas vízkészleteket mesterséges „föld alatti folyók”, azaz csővezetékek segítségével a lakossági centrumoknak helyt adó tengerparti sávra juttassa. Moammer el-Kadhafi ezredes rezsimje 1984-ben kezdett bele a Nagy ember alkotta folyó projekt megvalósításába, miután az iparosítás nyomán elégtelenné váltak a part közeli források, ráadásul ezeket a víznyerő helyeket gyakran tengervíz is szennyezte, olyannyira, hogy Bengázi vize egyenesen emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált – olvasható a BBC 2006-ban íródott cikkében. A közgazdasági számítások is a projekt létjogosultságát támasztották alá, mondván, hogy olcsóbb, mint a sótalanítás vagy éppen az európai import, bár a döntő érv alighanem az lehetett, hogy az ország feje ezzel is a nagyobb külpolitikai mozgástér megteremtése irányába akart elmozdulni.
A megaberuházást az olaj- és gázbevételekből finanszírozták, a hiányzó, de szükséges építőipari technológiát, szakértelmet és munkáskezeket egyszerűen megvették Dél-Koreából, Törökországból, Németországból, Nagy-Britanniából, Japánból és a Fülöp-szigetekről. A líbiaiak fokozatosan vették át a tudást és a munkahelyeket.
A délkeleti „fosszilis víz” az első fázisban 1993-ban jutott el Bengáziba, abba a városba, amely elsőnek lázadt fel Kadhafi ellen 18 esztendővel később. Délnyugatról Tripoliba 1996-ban ért el a folyékony élet. A két rendszert összekötő vezeték és több víztározó építése még nem fejeződött be, de ha megvalósul, összesen 130 ezer hektárnyi terület válhat művelhetővé az országban, ami az önfenntartás mellett azt is jelenthetné, hogy Líbia élelmiszer-exportőrré lép elő.
Mindezt most megkérdőjelezte a polgárháború, Líbia de facto széthullása. Ha sikerül is politikai megoldást találni, az bizonyos, hogy az ország átformálását eredményező grandiózus tervek megvalósulása évekkel, ha nem évtizedekkel késik.