Lehmann Imrének nem kenyere a mellébeszélés. A nyafogás pláne nem. Jóval a nap előtt kel, magára ölti fehér köpenyét, és mint más a karosszékbe, beül legendás óbudai üzlete pénztárgépe mögé. Várja a törzsvendégeket. Imre bácsi – ahogy mindenki hívja – legyint a korra. – Mit nekem az a kilencven-egynéhány év! – nevet fel újságja mögül. Fel nem cserélné a kemence közelségét, a hajnalt, amit csak a pék láthat, semmiféle kényelmességre.
Aranyhegyi úti sütödéje több mint egyszerű pékség – találkozóhely. Az egyik utolsó biztos pont, ahol térfogatnövelő szer helyett a pékmester a szívét-lelkét süti bele a tésztába, a túrós batyuba, a kalácsba és mindenbe, ami a kemencéjéből a polcokra kerül. – Jobb ez itt, kérem, mint egy színházi büfé – bizonygatja Imre bácsi, aki ha kell, akár este hatig is kitart műszakban, legfeljebb a feleségének engedi át a kasszázás felelősségét, s még csak nem is a családfői tekintély miatt.
Az összes keze ügyébe kerülő lapot kiolvassa, határozott véleménye van a dolgok folyásáról, muszáj minden vásárlóval megvitatnia. Imre bácsi üzletébe úgy jár az ember kifliért, mintha a bölcsek tanácsa elé járulna. Mindenről eszébe jut egy régi történet, egy vicc, meséjében az emlékek egymásba érnek, minden alkalomra jut egy-egy elvitelre a kiló kenyér mellé. Egy filmgyári szilánk, ahol Imre bácsi Karády Katalin, Jávor Pál és a többi legenda körül sürögve-forogva kalandvágyból naplóvezetőként dolgozott. Egy kertészeti jó tanács azokból az időkből, amikor a pékségek államosítása utáni ínséges időben kényszerűségből virágkertészetet nyitott. Némi fotósműhelytitok; Lehmann Imre ahol csak tudott, világ életében szenvedélyesen kattintott. – Olyan vagyok, mint a patkány; túlélek minden hajótörést – szúrja oda a történetek végére mindig –, de bárhová sodort az élet, csak úgy emlegettek: Lehmann, a pék.
Pék volt már Imre bácsi Tolnából Óbudára származott édesapja is. Első üzletük az óbudai Goldberger-gyár tövében, a Kiskorona utcában busásan eltartotta a családot, Lehmann Imre sem vágyott másra, csak hogy vihesse tovább a mesterséget. Megszerezte a mestervizsgát 1945-ben, és péksége hatvan mázsa kenyeret sütött naponta azokban az időkben, amikor Óbudán még harmincnégy pékség működött. – Nyakunkon volt a világháború, és én tudtam, hogy a liszt, a kenyér menti majd meg az életemet – emlékszik vissza a legkeményebb évekre. Péksége a végsőkig kitartott, és ellátta a környéket kenyérrel. Jóslata pedig beigazolódott. Nem küldték a frontra, élelmező katona lett, és egy raktárban vészelte át a második világégést. – Akkor, ott megfogadtam a Jóistennek, hogy halálomig kitartok a mesterségem mellett – mondja kissé elkomorulva, és a sütöde szentélyébe terelget. – Nézze ezt a gyönyörű, szuszogó Wener Pfeidert! – mutat a több mint száz éves, német gyártmányú gőzkemencére. Csak semmi nagyüzemi sterilitás, lelketlen rutin. Imre bácsi hobbiból sörkészítésben is utazó fia a mai napig ezzel a matuzsálemmel süti aranybarnára a kenyeret, a tésztába pedig csak tápiógyörgyei lisztet dagaszt. Lehmannék lassan egy évszázada a magyar búzára esküsznek. Imre bácsi pedig nagyüzemi időkben is kitart a hite mellett: a kenyér szent.
origo.hu
Miért verik egymást ripacs celebek a Sztárboxban? - videó
