Baráttánc

A N Y A N Y E L V Ü N K

Nyelvében él a nemzet, a Kőváry László tolla alól kikerült mondás szerint. Ám kevesebb szó esik arról, hogy ez a bizonyos nyelv nem létezik és nem is létezett, hiszen a honfoglalás után letelepedő magyarság különböző nyelvjárásokat beszélt. A különböző társadalmi csoportok beszédmódja ugyancsak sok mindenben különbözött az idők folyamán, és többé-kevésbé ma is különbözik. Jól látszik ez abban is, hogy mennyire más a nyelvezete a magyar szépirodalom nagyságainak, mint például Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Weöres Sándor.
Van egy olyan nyelvhasználati mód, amely különösen az átmenti történeti korszakokban mutatkozik meg. Az ilyen időkre jellemző a normák újraértékelése. A nyelvhasználatban a magasabb presztízsű szavak stílushatása leértékelődik, mondhatni, barbarizálódik. A jelenség fordítva is végbemegy: például az orosz irodalmi nyelvbe Puskin beemelte a beszéd természetességét, amit az ettől eltérő nyelvi kifejezésmódok képviselői úgy értékeltek, hogy durva nemezcsizmában toppant be a szalonokba. Magyar példa is van persze: Petőfi Pest-Budán övön alul érő, körül prémes, zsinórozott, sötétzöld mentéjével és mellényével, szűk szabású nadrágjával és csizmájával, valamint kócsagtollas pörge kalapjával nem csak képletesen vitte be a természetes beszédmódot a korabeli irodalomba. A János vitézről szóló történetben – mint Illyés Gyula írja – a műköltészetben először járnak rojtos gatyában az óriások.
A napilapokban kifogástalan öltözékben látom a különböző vagyonszerző üzelmeik miatt többnyire letartóztatott hölgyeket és urakat, külső megjelenésük aligha sérti a viseleti szokásokat. A nyomozások során időnként napvilágra kerülő telefonos beszélgetéseik nyelvezete másféle. Ez a nyelvhasználat telítve van altestről származó képekkel, a test bizonyos biológiai folyamatainak vidám (?) emlegetésével. Persze hajdan is voltak kacskaringós káromkodások: Jókai Mór egyik regényalakja két esztendőre van elítélve káromkodás, blaszfémia miatt, de Garabos uram bizony még a börtönben is folytatja csúnya beszédmódját. Ekként akarja elhallgattatni rabtársát, aki viszont egész nap imádságokat szajkózik: „De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttáncát a karmelitába ojtott farizeus mivoltodnak! Sohase jár le a garadja ennek az imádságőrlő pitlés [szitálószerkezetes] malomnak? Az ebengubáját!”
Mivel manapság a szó elszáll, az írás marad igazsága nem mindig érvényes, az említett malefaktorok beszélgetései nemritkán megjelennek a sajtóban. A lapok valamennyi nyomdafestéket is megtakarítva három ponttal szokták közölni a kifejezések ama részét, amelyért ma nem szokás börtönbe csukatni senkit: „b… meg, bejött, amire számítottunk”; „ő és H. nagy k…”; „az egész ügy sz…s”; é. í. t. Az efféle nyelvi formákkal bőven élő nyelvváltozatot az alacsonyabb szintű angol társalgási nyelv után szlengnek szokás nevezni a XIX. század közepe óta. Más neve szerint argó, tolvajnyelv, jassznyelv. A szleng kifejezései úton-útfélen hallhatók.
Bizonyos társadalmi réteg számára ez a nyelvi öltözék a természetes. Jól példázza ezt a hírhedett őszödi beszéd, amelyet egy szintén jól öltözött (és vagyonos) közszereplő mondott el néhány éve, aki akár mellékalak is lehetne az említett Jókai-műben… A regény főhőse, Ráby Mátyás rabtársai viselkedését azzal ellensúlyozza, hogy latinul szavalja Horatius ódáját: „Non ebur, neque aureum / Mea renidet in domo lacunar.” „Se arany, se elefántcsont / Nem fénylik házam mestergerendáján.”