Birodalmi kísérletek

Az Európai Unió szóösszetételnek akkor van értelme, ha „európai” összetevője pusztán földrajzi fogalmat takar. Elterjedt gyakorlat azonban az unió érdemi tartalmára, jellemzőire, az általa hordozottnak tekintett értékekre tett utalás során is az „európai” jelzőt használni, vagy mint önmagában valamit egyértelműen jelentő európaiságról beszélni. Ez mély – olykor, úgy tűnik, nem is szándékolatlan – fogalmi zavarra mutat (többnyire az unió mai formájának hívei körében) az Európai Uniónak nemcsak neve, hanem jelentése tekintetében is: arra, hogy Európára civilizációként gondolnak. Magától értetődik ugyanis, hogy kizárólag földrajzi fogalmak semmiféle értéknek nem hordozói: erre csak kultúrák, civilizációk képesek. Civilizáció értelemben viszont az Európa szó értelmetlen, félrevezető, zavar forrásaként csapdát rejt. Ez olyan területi-politikai szerveződés vizsgálatakor, amilyen az EU, éppen a legkézenfekvőbb megközelítésben, a politikai földrajzéban igaz. Valójában az Európa nevű földrész több – eltérő értékrendszerű – civilizációnak is otthona. Jelen van Európában a Nyugaton kívül a bizánci-ortodox – nem plurális – örökségű Kelet, és olyan népek, államok is előfordulnak (az uniónak saját jogukon még nem tagjaiként), amelyek az iszlám ázsiai kultúrköréhez tartoznak. Az Európára mint minőségre utalások esetében pedig – ez félreérthetetlen – a szó használói csak nyugati értékekre gondolnak. Amikor ezeket, illetve képviseletüket mintegy axiomatikusan azonosítják az EU-val, úgy viselkednek, mintha valójában a nyugati civilizációt jelentő „Nyugati Unióról” beszélnének.
Többről van szó, mint a szervezet talán csak pontatlan megnevezéséről. Az úgynevezett európaiságnak az EU-val azonosítása tévedésből vagy manipulatívan, de értékkisajátító: a szervezetet vonzó, de tőle idegen tulajdonságokkal ruházza föl. A nyugati – plurális – értékek és az EU-nak már az alapító 1992-es maastrichti, de különösen a 2007-es lisszaboni szerződésben kialakított jellege között ellentmondás feszül. Az EU-tól eleve nem is lehet elvárni „európaiságot”, azaz nyugatiasságot, mert e szervezet – mindenekelőtt politikai-földrajzi szempontból, bármennyire is nyugati államok hozták létre és vannak benne többségben – jellegét tekintve nem nyugati típusú alakulat.
Politikai-földrajzi megközelítésben a civilizációk leghasznosabban az egységhez való viszonyulásuk jellege szerint osztályozhatók. Az emberiség, legalábbis amióta államokba szerveződött, valamilyen módon, még ha távoli célként is, saját egységének elérésére törekedett. Egyedül a Nyugat, illetve előzménye, a klaszszikus görög civilizáció volt az, amely az egységet e civilizáció legalapvetőbb örökségének – az önrendelkezés elvének – megfelelően, informálisan kereste. Más civilizációk egységtörekvését az jellemezte, hogy amit tudtak, igyekeztek egyetlen központnak alárendelni. Más szóval államaik terjeszkedésük belső logikája szerint nehezen eltéveszthetően a világ meghódítására törekedtek: birodalmak voltak. A birodalom intézményét a Nyugat is ismerte, de más volt számára a jelentése.
Az egységelképzelések különbözősége szorosan összefügg az egységet eltérő módon elérni törekvő, azaz nyugati és más civilizációk által a történelem során létrehozott birodalmak jellegével.
Míg a nem nyugati civilizációk számára a birodalom, illetve annak a világ egészét fölölelni remélt eszményi formája maga a cél volt, a Nyugat számára sosem volt az, csak időnként és helyenként, de mindig csak átmenetileg eszköz a civilizáció értékeinek – mindenekelőtt szervezeti formáinak – elterjesztése szolgálatában. Eszerint megkülönböztethetők a terjeszkedést axiomatikus kívánalomként kereső nem nyugati és az ahhoz csak átmenetileg forduló – a centralizált nem nyugatiaktól szerkezetükben is eltérő, az önrendelkezésnek belsőleg helyet hagyó – nyugati típusú birodalmak. Ilyen volt a Római Birodalom vagy később egyes nyugati államok tengerentúli gyarmatbirodalma. Ezek nemcsak anélkül tűntek el, hogy hiányuk a Nyugatnak magának veszteséget okozott volna, hanem – miután feladatuk elvégeztével további fönnállásuk értelmetlenné vált – éppen megszűnésük tette lehetővé először a Nyugatnak magának a létrejöttét, a gyarmatbirodalmak föloszlásával pedig a Nyugat rendszerének a világ más, már nem európai részein történt elterjedését. Tipikusan a Nyugat nem birodalmakban, hanem egymás létét, ha nem is mindig minden tekintetben harmonikusan, de alapvetően mégis tudomásul vevő, egymással lehetőleg együttműködő önálló államokban nyilvánult meg. Éppen ez volt az, ami hosszabb távon erejét adta.
A Nyugat egyes központjainak időről időre megtörténő hanyatlása ugyanis nem járt azzal a kataklizmaszerű megrázkódtatással, amit hasonló esemény más civilizációk esetében jelentett. A Nyugat több központúsága tette lehetővé, hogy egyes központok alámerülésekor szerepüket már meglévő mások tölthessék be anélkül, hogy mindez a civilizáció egészét próbára tenné. A Nyugat ereje mindig sokszínűségében volt. Ez kétségtelenül igaz, de nyugaton sem mindig és mindenki látta át egyformán a legfontosabb összefüggéseket. A képet bonyolította, hogy a (Nyugat)római Birodalom megszűnését követő évszázadok tapogatózó útkereséseinek betetőzéseként a IX. század elején a Nyugat nagy része még egyszer birodalomba szerveződött. A Nagy Károly által létesített, frankként ismert birodalom volt az utolsó alkalom, amikor a Nyugat saját területén létrejött ilyen természetű – mindenesetre csak átmenetileg létezett – alakulat e civilizáció számára nem volt káros. Róma szervező szerepét még egyszer, más és korlátozott formában, sikerrel játszotta el, és szinte azonnali szétesésétől keltezhető valójában a Nyugat azóta is fönnálló államrendszerének a létrejötte.
Ettől kezdve a Római Birodalom (és árnyékaként a frank) hajdani nagyságának emléke különböző, éppen adódó problémák megoldására kínált – esetenként félreértett – mintát. A későbbiekben ez a felszín alatt megbújva lappangó birodalmi kísértést jelentett, amelyet sokáig mintegy biztonságos mederben tartott a (teljesebb nevén) Német Nemzet Szent Római Birodalmának a Nyugat története nagy részén végigvonuló, sok tekintetben elvont, illetve spirituális, tényleges birodalmi szerepre nem törekvő, így a Nyugat sokszínűségét nem fenyegető léte. Bár kimutathatók kísérletek valódi birodalmi tartalommal való megtöltésére, jelentős törekvések a Nyugat saját területén történő birodalmak kialakítására csak a megszűntével jelentkeztek. Ezek, bármennyire is nyugaton létesültek, jellegükben nem nyugatiak voltak: a Nyugat egésze fölötti dominancia igényével a nyugati civilizáció alapértékét, az önrendelkezés elvét vonták kétségbe, a civilizáció sokszínűségének fölszámolását célozták, korlátlan hódításra törekvésük a nyugati értékek szempontjából aberráció volt. A nyugati egység formái alakulásának nyomon követése a fokozatosan mind kevésbé központosított, mind kevésbé intézményesített és mind kevésbé deklarált, azaz egyre elvontabb formájú egység irányába való fejlődésre mutat: a birodalom által képviseltből az egyházi központra épülőn át a közös világi kultúrán keresztül az utóbbi egyes elemei által képviselt egységre.
Ebből a szempontból az az irány, amelyet előzményéhez, a Közös Piachoz képest az Európai Unió választott, visszalépés, arra emlékeztet, amikor egyes nyugati államok a múltban kísérletet tettek a birodalom intézményének újjáélesztésére. A tényt, hogy e kísérleteket Németország és Franciaország tette, ugyanazok az országok, amelyek a közelmúltban központosított, egységes európai állam létrehozásán leginkább fáradoztak, föl lehet fogni annak jeleként, hogy az EU nemzetek fölöttivé tételére irányuló törekvés a birodalmi hagyománynak újabb, ezúttal államszövetség formájába bújtatott, az önrendelkezés elvét tiszteletben tartónak álcázott továbbélése. A birodalom újjáélesztésének kísérletei eddig a Nyugat egésze számára területi vonatkozásban is károsaknak bizonyultak: nyugati területek – legalábbis átmeneti – nem nyugati uralom alá kerülését hozták. Aligha véletlen, hogy e kísérletek – Napóleoné és Hitleré a legkézenfekvőbb példák – a Frank Birodalom legközvetlenebb örökösei által történtek. A birodalom kísértése ezekben az országokban a legerősebb.
A Nyugat szellemétől azonban idegen a formális egységre törekvés, és joggal. Ez sokkal kevesebb tényleges egységet hozott más civilizációknak, mint amennyit a Nyugat ért el az egység saját, absztraktabb megközelítésével. Legalábbis valószínűsíthető, hogy az EU mind birodalmibb jelleget öltő bürokratikus központosítása, a formális egységnek a nyugati hagyomány ellenében is mindenáron erőltetése káros lesz a Nyugat népei számára. Ennek jelei már mutatkoznak. Akármilyen gazdasági tényezők váltották is ki közvetlenül az euró fokozódó válságát, annak hátterében – alapproblémaként – a közös pénznem létrehozásának birodalmi ideológiától vezetett, nem nyugatias irracionalitását, a föltett optimum kierőltetését lehet azonosítani.

A szerző Londonban élő történész, kartográfus, neves kiadók számára készít történelmi térképeket. A mellékelt térkép is saját munkája, az adatok gyűjtésének eredményei.