Jelentés a kultúra frontjáról

Kedvenc sörözőmben ülök – teázó a hivatalos elnevezése, de minden portékájuk közül a presszókávé a legjobb –, és ezen a cikken rágódom. Kiváló barátom igyekszik szóval tartani, mert szerinte a megosztott figyelem engem kifejezetten segít a koncentrálásban. Nevét nem írom le, hátha így könnyebben magára ismer. Dől belőle a panasz, de rendes entellektüelként nem holmi magánjellegű bajaival traktál, hanem közügyekkel. Először örvendezik és csodálkozik, hogy én még kocsmában, sör mellett, ceruzával írok, hajdan mindenki így csinálta, bezzeg manapság, én vagyok az utolsó mohikán (jó, hogy nem irokéz, netán feketelábú), de ki is veszett a pezsgő kulturális élet a fővárosból. Mert régen minden művészről lehetett tudni, melyik kávéházba jár; ha jó társaságba vagy bulira vágyott az ember, csak lement a megfelelő vendéglátóhelyre, s mindjárt valami kedvére való kompániára lelt. De akkoriban még voltak igazi írók, költők, művészek, jókedvű bohémek, bezzeg ma mindenki utálja a másikat, s csak otthon, egyedül mer berúgni. Nincs is manapság rendes irodalom, meg művészet, meg kultúra, csak diszkó és médiaháború.
Nagy levegőt vesz, és várakozóan rám mered. Nem tudom, hogy választ is szeretne, vagy csak azt, hogy meghívjam egy újabb sörre. Mindenesetre élek az alkalommal, hogy kivételes társadalomtudományos műveltségemet fitogtassam. Megnyugtatom, hogy ne tápláljon illúziókat, a kávéházban kézzel író régiek pont úgy utálták egymást, mint manapság a szerkesztőségi hodályban számítógépen pötyögő kicsik. A bohémvilág lényege a pénzforgalom sokszorosan nagyobb sebessége volt. A könnyen jött, könynyen ment formulából a könnyen jött nem azt jelentette, hogy munka nélkül, hanem kevesebb bürokráciával lehetett pénzhez jutni. Ma a kifizetőhelyeken átutalási nap van, régen nem volt egyetlen naphoz kötve a honorok kifizetése, létezett még előleg, sőt, a lovin is voltak hétköznap futamok, így nem a hónap egyetlen napján volt mindenkinek pénze, hanem a hónap mindegyik napján valakinek. S ha mégis üres volt a társaság zsebe, akkor gondoljunk Rejtő Jenőre, aki az éppen lekörmölt kéziratát adagolta a fizetőpincérnek, hogy vigye fel a szerkesztőségbe, és a főszerkesztőtől kérjen érte 10 pengőt. S most képzeljük el, hogy ezt a kéziratot kitépem a spirálfüzetemből, idehívom Csillácskát, a bájosan mosolygó felszolgálólányt (hol vannak már a régi fizetőpincérek), s megbízom azzal a hazafias küldetéssel, hogy művemet vigye el a régi pénzverde épületébe, keresse meg Liszkay főszerkesztő urat, adja át neki a papírt, és kérjen érte 10 ezer forintot. Hát, először is, Csillácska jobb esetben is valami olyasmit mond nekem, hogy mit képzel maga, vén szatír! De tegyük fel, hogy Csillácska tekintettel van ősz fejemre és idült iszákosságomra, megesik rajtam a szíve, és vállalkozik a feladatra. Már a portások sem engedik be a szerkesztőségbe, de ha mégis, akkor Liszkay főszerkesztő úr titkárnői állják útját. De ha rajtuk is túljutna, és átadná a kéziratot, akkor Liszkay úr nem adna neki 10 ezer forintot. Nem azért, mert nincs neki (remélem, még van), hanem egyszerűen nem teheti. Mert jön az APEH, s keresni kezdi a számlát, az adóelőleget, az áfa-befizetést, a tb-t, az szja-t, az evát, a köfát, a kmk-t, a vörös segélyt meg a nyenyit. S ha ezek közül bármelyik hiányzik (márpedig mindegyik hiányozna), akkor bűncselekmény elkövetésével vádolnának, s bilincsbe vernének mindhármunkat. Csak te maradnál szabadlábon – mondtam barátomnak –, de a sörödet már te sem tudnád fizetni.
Ennyit mondhatok a pezsgő kulturális élet esélyeiről és a bohém világról.