Köznapló

Április 7., csütörtök
Ó, a boldog véletlenek… Istenem, mennyi mindent köszönhetek nekik!
Mint ma is, lenn, a metró aluljárójában. Egy pillanatra megtorpantam, el kellett döntenem, Óbudára induljak-e vagy az Örs vezér terére, mikor is egy plakát észrevett, lelépett a falról, karon fogott, s elvezetett a Kogart-házba az Andrássy úton. Kinyitotta előttem az ajtót, befelé mutatott, és a fülembe súgta: Egry úr vár önre… Régen találkoztak… Beszélgessenek… Leadtam a táskámat a ruhatárban, fölsétáltam az emeletre, és ahogy beléptem a terembe, önkéntelenül a szemem elé kaptam a kezem.
Fényözön fogadott.
Egry József vásznai.
A festőé, akinek szívesen lettem volna a barátja.
Sokszor jártam múzeummá alakított házában. Műterme sivár volt, de mit számított, ha ecsetje nyomán ragyogtak, tündököltek a Balaton színei!
Az ember alig hiszi, milyen mélyről emelkedett a legnagyobbak közé. Naplójában olvasni: „Szülőimet, egyszerű földműves embereket valami családi pereskedés zűrzavarában kiforgatták mindenükből.”
És még ha csak ennyi történt volna…
De előbb apját, majd bűnpártolóként anyját is börtönbe csukják. Ötéves, és azt kell látnia, hogy földönfutóvá lettek. Pestre menekülnek a nyomor elől, de az nem tágít, nyomukban marad. Pincelakás, poloskák. Bűnöző lenne, ha nem figyel föl rá egy jóérzésű zsidó házmester. Iskolába íratja, lányai tanulnak vele, de a polgáriból csak három osztályt végez.
Hogy megéljen, az Operában statisztál, fényképek alapján rajzol arcokat. Bámulja Mednyánszkyt, a rejtelmes bárót, bár az többször is megfeddi. Miért jár jó ruhákban? Egy festő hagyja a külsőségeket! Párizsba megy, de taszítja, hogy a magyar piktorok franciának akarnak látszani. Párizs emlékeiben is csalódás marad.
Itthon váratlan siker éri: egyik képére ezerkoronás ösztöndíjat kap. Még nincs huszonnégy éves, ám jön a háború. A harctéren beszakad alatta a jég: tüdőbajos lesz, leszerelik. A Balaton mellé küldik gyógyulni, és a tó látványa végképp magához láncolja. Meg még valami.
A keszthelyi kórházban beleszeret egy ápolónő. Csakhogy férjes. Magas rangú katonatiszt oldalán élt addig. De nem bán semmit, a kitagadást is vállalja a nincstelen festőért.
Egry arcán nem annyira sokat emlegetett ráncai domináltak, mint inkább a szeme. Képes vágni vele. Bernáth Auréltól tudni: vendéglőben ültek, s Egry csupán egyetlen pillantást vetett a fiatal pincérnőre. Az odament, és szinte esdekelve kérte, hadd lehessen az övé. A festő nemet mondott, a lány szinte szűkölt a fájdalomtól.
Ezerkilencszáznegyvennyolcban a Kossuth-díj első kitüntetettjei közé kerül, ám utána kiszorítják a művészeti életből. Ismét nyomorban él, de már kettesben, feleségével. Barátok látják el őket tüzelővel. Ennivalójuk is alig.
A képeken nincs nyoma ennek. Ünnepi fény ragyogja be őket. Megáll az ember előttük, s érzi az áhítatot, mely őt is elfogta. „Kora hajnalban egy Balatonra tartó halászt láttam. A csorda előtt ment. Utána a tehenek. Amikor a vízhez ért, a kelő nap eléje ragyogott. Engem nem láthatott… Megállt, hosszan csak a napot nézte. Szája valamit mormolt, közben akkurátusan lehajolva ujját, mint szenteltvíztartóba, a Balaton vizébe mártotta, aztán a nap felé fordult, és keresztet vetett.”
Képei ott voltak a brüsszeli világkiállításon. Megállt előttük André Lhote, a franciák kubista festője, nézte, nézte őket, majd számára is váratlanul kiszakadt belőle: „Cela sent le terroir hongrois…” Érződik, hogy magyar.
Ne szégyelljék, ha valami magasztosat éreznek képei előtt!

Április 9., szombat
Nyílt levél a Népszabadságban. A „történettudomány védelmében” jelent meg, s a szokásos körbetelefonálások nyomán negyvenketten írták alá.
A drága Bella Pista felesége jut eszembe. Elhajtott minden házalót, aki tiltakozóívvel settenkedett a költő felé. Ura egy tálból cseresznyézzen azokkal, akik saját céljaikra akarják felhasználni a nevét? Azt már nem!
Mosolyognivaló, hogy a tiltakozók épp a történettudományt védelmezik. Holott nincs még egy szakma, amely annyiszor szedte volna rá a térség gyanútlanjait. Nem beszélve arról, hogy a védelmezők ismerik a piszkos módszereket. Hallottak harangozni arról, hogyan kell tényeket hamisítani. (Molnár Erik, Karsai Elek, Hollós Ervin remekeit a könyvtárak gyöngyként őrzik. A tiltakozók közül néhányan tőlük tanultak „szemléletet”.)
Maradjunk annyiban, hogy a latin mondás, miszerint a történelem az élet tanítómestere (ínyenceknek: historia est magistra vitae), éppoly hamis állítás, mint az, hogy Károlyi gróf inkább rászolgált, hogy szobra legyen Pest fontos terén, mint a másik gróf, Bethlen. Az utóbbi érdeme „csupán” anynyi, hogy tíz év alatt talpra állította az ország gazdaságát Trianon után. 1929-ben az ipari termelés 12 százalékkal több volt, mint a háború előtt. De hát nem volt vörös, mint Károlyi…
Ez a tempó alakította ki a szakmáról azt a véleményt, amelyet Napóleon így summázott. „A történelem az elfogadott hazugságok összessége.” A brit Edward Gibbon se igen cifrázta: „A történelem csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek katalógusa” – mondta.
Igazuk lehet. Példaként egy hazugság, mely lassan beszövi az agyakat: évtizedek óta ismételgetik, hogy Trianon a nemzetiségek elnyomásának egyenes következménye volt. És a betelepítések? A hazudozók állítják, hogy erre szükség volt, mert a török alatt kipusztult a magyar lakosság nagy része. Nem igaz. Más oka volt. Nem bíztak a magyarban.
Kollonich Lipót fennen hirdette: jót tenne az országnak, ha német vérrel „csendesítenék meg” a rebellis magyarokét. Mutassanak olyan történelemtankönyvet óvodától az egyetemig, amelyben ez a vérhistória szerepel!
Nos? Csend? Passz?
Mondok mást.
Széchenyi és Salamon Rothschild kapcsolatáról a Napló 720., 763., 900., 1035., 1073., 1099. oldalán olvashatunk. Hogyhogy ezt nem minősítették fontosnak azok a történészek, akik a magyar diákok tankönyveit írják?
S ha már emlegettük a tankönyveket, hadd idézzem Heindl Péter tanár urat! Írása közvetlenül a tiltakozás alatt jelent meg a lapban (hallatlanul szerencsés ember!), tőle való az alábbi mondat: „Sajnos a jómódú zsidó polgárság javait kívánta meg számos olyan ember, aki az aljasság irányába terelte a jogképességétől megfosztott Magyarországot.” Hűha!
Próbáljuk előbb a Laokoón-szoborcsoportra emlékeztető mondattekervényt magyarra fordítani… A tanár úr valószínűleg azt akarja mondani, hogy 1944-ben zabráltak. Fosztogattak. Hogyne – március 19-e után. Ám nem egészen úgy, ahogyan Heindl úr sugallja. Nézzen bele Fenyő Miksa visszaemlékezéseibe! Meg fogja találni azt a részt, ahol arról ír, hány bútorral és szőnyeggel rakott uszály indult Németország felé a Dunán. Ugyanez történt a ménesekkel (nem zsidó polgári vagyon), az élelmiszer-tartalékokkal (állami tulajdon), a Szépművészeti Múzeum kincseivel (ezek döntő részben szintén az állam vagyonát képezték).
Nem jó egy irányba kihegyezni a dolgokat. Sokan megrövidültek itt akkoriban.
Felhívom a tanár úr figyelmét még egy apróságra. A közvélekedés szele, melyet általában egy helyről fújnak, úgy tartotta s tartja máig, hogy Jung, a neves lélekgyógyász antiszemita volt. Mi bizonyította ezt az árokásók szerint? Hogy szívből utálta szakmai ellenlábasát: Freudot.
Igen ám, de egy árverésen előkerült 87 levél! Jung írta őket, címzettjük egy zsidó asszony: Jacobi Andorné Székács Jolán. Jung tanítványa, egyben tanainak lelkes hirdetője volt. 1938 után, amikor Bécsben ritkulni kezdett körülötte a levegő, Jung állított ki szakmai bizonyítványt, amely segítette Svájcba menekülését. Változtatott ez a lélekgyógyászra szórt vádakon? Nem. (Dohnányi Ernő esete példázza, ilyen esetben semmi nem számít. A bélyeg marad.)
Hogy jön ez ide? Nagyon egyszerűen. Ennyi tudományos tényezőnek egyszerre támadt tiltakozni kedve, és mindnek ugyanazért. Nem tetszik nekik a készülő alkotmány preambuluma, amiként az sem, hogy valami változni fog a Holokauszt Emlékközpontban.
Vagyis mi ez? Hecc. Az én nyugalmamat szeretnék megzavarni. És még sokakét, akiknek elegük volt a nyolc éven át tartó hazug, tolvaj, dilettáns tempóból. Rossz ötlet a kórusos zajongás, mert mind többen fogják mondani, amit én. Azt, hogy önök valószínűleg egy „cég” ügynökei. Az fedezi a költségeiket, mint hajdan Rákosiét egy másik eszmerendszer pénztárosa, míg le nem bukott.
Megőriztem, mit írt az egyik aláíró, Tamás Gáspár Miklós 2000 nyarán a Boston Review-ba. A kéthavonként megjelenő lapnak Joshua Cohen volt a főszerkesztője, s a filozófus arról írt tanulmányában, hogy Orbán és kormánya új állami ideológiát fejlesztett ki „a szélsőjobboldal több lumpenértelmiségijének segítségével, beleértve néhány nyíltan neonáci személyt”. Az írásban szó esik arról is, hogy lebontanak egy téglagyárat, villák kerülnek a helyükre, ami olyan, mintha Treblinkában üdülőtábort építenének.
Helyben vagyunk.
A csapat, a negyvenketteké, ugyanabból a kottából játszik, amelyből tíz éve. Ám közben romlott a látásuk, ezért néha falsot fognak. Jó lenne, ha megszívlelnék, amit Kodály írt le egyszer: „Ha nézzük, mi tartotta fenn a magyarságot ezer évig, kétségtelen az, amiben különbözik az európai népektől.”
A negyvenkettek folyton igazodni akarnak. Nem nagy bátorságra vall. És kevés sikerrel kecsegtet.
Míg el nem felejtem, van egy kérdésem. A hölgyek-urak történészek, ki tudná a választ, ha nem ők: igaz-e, hogy a XVIII. században – szultáni háttérrel – a magyar arisztokrácia előkészületeket tett arra, hogy áttérjen az iszlámra? Egy Esterházy árulta be őket. Tudnak erről valamit?