Maguknak küszködnek

Legutóbb Lábatlanban jelentették be olyan földprogram indítását, amely a faluhelyen megélhetési gondokkal küszködők helyzetét hivatott javítani. Ezt a sajátos természetbeni segélyezési formát már a XIX. században és a két világháború között is alkalmazta a hazai szociálpolitika, 1992 óta pedig a 3152 magyar település több mint 16 százaléka próbálkozott vele. De vajon mennyire hatásos ma ez az egyén öngondoskodási képességére apelláló módszer?

Zöldség- és kisállatprogram a szegénység enyhítéséért
A majd húsz éve folyó szociális földprogram mellett több hasonló kezdeményezés is született már Magyarországon. Spontának és alaposan előkészítettek egyaránt. Előbbire példa, amelyről Tóth László, az Országos Polgárőrszövetség alelnöke számolt be lapunknak. Gyöngyöspatán járva kollégáival arra jutott, hogy az ilyen súlyos szociális helyzetben lévő települések problémáit nem felvonuló, militáns csoportok, sem mindenhol rasszizmust kiáltó szervezetek fogják megoldani, ezért szervezetében gyűjtést kezdett. A befolyó pénzből vetőmagot vásárolnak, és felveszik a kapcsolatot a „Minden gyerek lakjon jól!” Alapítvánnyal, hogy adományukat milyen módon tudnák eljuttatni a rászorulóknak.
Az alapítvány vezetője, Hegedűs Zsuzsa épp tegnapelőtt, április 14-én osztott ki vetőmagot a csereháti Baktakéken. A miniszterelnök főtanácsadója és munkatársai új akciójukkal a háztáji gazdálkodást szeretnék feléleszteni. Programjukban az ország 47 lhh-, azaz leghátrányosabb helyzetű települése vehet részt, de csak azok, amelyekben minden hátrányos helyzetű, két gyermeknél többet nevelő család vállalja kertje művelését. Különbség még a szociális földprogramhoz képest, hogy a viszonylag igénytelen, ám nem túl tápláló krumpli helyett egészséges zöldségek – cukkini, spenót, tök – termesztését támogatja. Az akció júniusban kisállatprogrammal is kiegészül. Hegedűs reméli, hogy a tavalyi jogszabály-módosításnak hála – mely szerint negyven kilométeres körzetben való értékesítés esetén már nem kell EU-szabványnak megfelelő vágóhíd szolgáltatását igénybe venni – elég, ha a hús állatorvosi igazolással rendelkezik; a korábbi háztáji gazdálkodás egyik motorja, a húseladás révén elért keresetkiegészítés is újra megjelenik a magyar vidéken.

Az Esztergomi kistérséghez tartozó Lábatlan több szempontból is rendhagyó a segélyezési formát alkalmazó települések sorában. A jelenleg felszámolás alatt álló piszkei papírgyár és a szebb napokat látott cementgyár korábban itt sok embernek adott munkát, Lábatlan viszonylag magas adóbevételekhez jutó ipari település volt. Korántsem tartozik tehát még a szociológuszsargonban „depressziós térségnek” nevezett vidékek sorába – bár ennek első jelei már errefelé is megmutatkoznak. A város által önállóan, tehát nem az állami keretből finanszírozott földprogram (ez a másik fontos különbség a többi, hasonló módszerrel próbálkozó önkormányzathoz képest), melyben várhatóan nyolc-tíz család vesz majd részt, talán még időben, a végső lecsúszás előtt nyújt segítséget néhány öngondoskodásra képes embernek.
Több száz település, elsősorban aprófalu van az országban, ahol a hasonló programok ennél jóval kisebb sikerrel kecsegtetnek.
A kesznyéteni Lenin utcát betölti az égetett kábel füstjének jellegzetes szaga. Borsod-Abaúj-Zemplénben vagyunk, Lábatlantól több mint kétszáz, a legközelebbi várostól, Tiszaújvárostól alig tíz kilométerre. A megye egyik halmozottan hátrányos helyzetű falvában, amely 2001 és 2008 között vett részt államilag finanszírozott földprogramban. A leghíresebb bolsevik, ha tehetné, szomorúan pillantana le a róla elnevezett közterületre: se munkás, se munka. És még egyenlőség sincs. Mert bár igaz, hogy az itt élő romák nagy része segélyekből él, akad köztük, aki végképp feladta, hogy valamiképp boldoguljon, míg mások nem hajlandók beletörődni sorsukba.
A 10-es számú ház előtt piros és sárga tulipánok fürdenek a napsütésben. Ültetőjük, a porta gazdája, Irhás Ignácné épp indulni készül: közmunkában ebédet hord a falubeli öregeknek, de egy pillanatra még leszállítjuk kerékpárjáról. A földprogramról kérdezzük, melynek, mint korábban a polgármesteri hivatalban megtudtuk, ő is részese volt.
– Kaptam burgonyát, vetőmagot, termesztettem petrezselymet, sárgarépát. Volt tyúkom is, de azt ellopták – jól van, én nem veszek másnak, azóta nincsen. Ha látom, ki viszi el, megfojtanám ott helybe’, azért vettem őket, hogy a gyerekeknek tudjak adni tojást, de hogy más jóllakjon, azt nem csinálom!
Miközben beszélgetünk, épp hazaérkezik a szomszéd, Irhás László. Alacsony, zömök cigány ember, épp közmunkán volt. Kertjébe pillantva látszik, hogy sok utcabelivel ellentétben ő sem hanyagolja el a földjét: frissen van szántva, több sor láthatóan be is van ültetve. Az udvaron cseresznyefák virágzanak.
– Magam oltom őket – invitál be a kertbe. – Nézze, itt a meggyfába oltottam cseresznyét, így mire leérik a cseresznye, már jön rajta a meggy. Vettem vetőburgonyát is, babot, uborkát, azt majd később ültetem be, most még hideg van. Öt gyerekünk van, abból kettő még itthon lakik. Krumpliból tizenkét–tizennégy zsák is öszszejön egy évben, borsóból is van annyi, hogy még le is fagyasztunk. Amíg volt a földprogram, kaptam tyúkot is, azt most nem tartok, de van két malacom hátul.
S akad-e még a szomszédok közül, aki hozzá és Irhás Ignácnéhoz hasonlóan műveli a földjét, kérdezzük a férfit és időközben hozzánk csatlakozó feleségét.
– Én mindig műveltem a kertet, de mások hébe-hóba, több része inkább nem műveli – hangzik a felelet. – Aki akar valamit, az csinálja, aki nem, az meg nem. Mi magunknak küszködünk, lopni nem járunk. Sok a munka, de hát valamivel foglalkozni kell.
– Én nem tudom, más miért nem csinálja, mindenkinek én sem adhatom kölcsön az eszemet – szól közbe Irhás Ignácné. – Ha szorul a kapca, van hova nyúlni, amikor már sokadika van, és nincs pénzem elmenni a boltba, akkor csak kimegyek a kertbe. Egyes asszonyok mondják, nem éri meg állatot tartani, mert terményt is kell venni. Értsd meg, ha nincs pénzem húsra, fogom, levágom, és már akkor húst eszek, a termény ára meg bőven visszajön, szoktam mondani nekik, de hiába.
A polgármesteri hivatalban Kecső Imre fogad. Három évvel ezelőtt gyakori vendég volt a médiában: az ő falujában élt – s tavaly október óta itt él ismét – Szoboszlai Barna, aki, akár tetszik, akár nem, a település leghíresebb szülötte. A veteményesét 220 volttal védő idős férfi kertjében 2008 júniusában egy ember meghalt, egy pedig maradandó sérülést szenvedett, miután lopni próbáltak a korábban már sokszor megdézsmált termésből. Szoboszlai ügyében épp március végén hozott végleges ítéletet a bíróság: büntetését a korábbi felfüggesztett fegyházról megrovásra enyhítették.
A helyzet, bár hasonló tragédia azóta szerencsére nem történt, alig-alig változott, mondja a falu első embere. Ugyanúgy mindennaposak a lopások, rendőr csak „papíron van”. A településen az országos átlaghoz képest három-négyszeres a munkanélküliség, a legtöbb falubeli mélyszegénységben él. Bár a legutóbbi önkormányzati választásokkor az 1900 lakosból csak 219-en regisztráltatták magukat a kisebbségi névjegyzékbe, a cigányok aránya jóval magasabb, az óvodában és az iskolában majdhogynem száz százalék, s bár szép számban vannak magukat elhagyó, lecsúszott magyarok is – ezekről a faluban úgy tartják, hogy „rosszabbak, mint a cigányok”, tudjuk meg nem sokkal később egy helybélitől –, a tökéletesen reménytelen helyzet elsősorban a romákra jellemző.
Nem csoda, ha Kecsőék kapva kaptak az alkalmon, amikor 2001-ben hét szomszédos településsel összeállva alkalmuk nyílt pályázni a szociális földprogramra.
– A nyolc faluból háromszáz család vett részt a munkában, együttesen körülbelül tizenötmillió forinthoz jutottunk – von mérleget a polgármester. – A szociális földprogram lényege, hogy az állam a támogatást adja, de a program kidolgozása, lebonyolítása helyben történik. Az önkormányzat határozza meg, kit von be, s azt is, milyen területekre koncentrál. Mi konyhakerti, kisállattartási és kosárfonó programot indítottunk. Jöttek szakemberek, akik segítettek az ültetésben, növényvédelemben, ha kellett, volt állatorvos is, a kosárfonókat a népművészet mestere tanította a fogásokra. Két év alatt tizenháromezer úgynevezett kitojt tyúkot vettünk egy közeli nagyüzemből, ahol ezek már nem gazdaságosak, de azért még így is bőven adnak annyi tojást, amennyi egy családnak elég. A program szabályai szerint ezeket minimum egy évig kellett tartani, csak utána mehettek a fazékba. Próbálkoztunk nyúllal és kecskével is, de a nyúl túl kényesnek bizonyult, s a hozzánk került kecskék leszármazottaiból is talán ha kettőt-hármat tudnék mutatni a faluban. A többiek, én így szoktam mondani, már rég a társadalmi együttélésért áldozták az életüket.
Ami a program hatékonyságát illeti, Kecső tapasztalatai felemásak. Nem véletlen, mondja a polgármester, hogy akárhogy kerestek, nem találtak a faluban olyan embert, akit ez a lehetőség vett volna rá arra, hogy dolgozzon, tegyen önmagáért: bár az elején ilyenek is jelentkeztek, általában pillanatok alatt kihullottak. Huzamosabb ideig az tudott részt venni a programban, aki már korábban is művelte a kertjét, tartott állatot – ami nem jelenti azt, hogy az ingyenvetőmag, az ajándék állatállomány ezeknek az ugyancsak nem épp jómódú falubelieknek ne jelentett volna komoly segítséget.
– A rendszer nálunk egyáltalán nem bizonyult önfenntartónak – magyarázza a polgármester. – A végére a nyolc településből csak mi maradtunk, és azt is el kell mondani, hogy ahogy kihullottak a tehetetlenebbek, úgy alakult át a résztvevők etnikai aránya is: míg eleinte sok cigány is jelentkezett, később megnőtt a magyar kisnyugdíjasok száma. Sokaknak segítség volt, de akadt olyan is, aki miután átvette a tyúkot, a vetőmagot, már a hazaúton eladta. Őket, bár szerződésben vállalták az önkormányzatnak, hogy ilyet nem tesznek, legfeljebb azzal szankcionálhattuk, hogy a program következő körében már nem vehettek részt. Egyébként pedig volt még egy látható hatása a programnak: tönkrement a helyi zöldséges. Nem azt mondom, hogy a szociális földprogram miatt, de könnyen lehet, hogy ez adta meg neki a kegyelemdöfést.
Bár pozitívumot keveset hallottunk tőle, Kecső Imre jó kedélyű, hamiskás humorú ember. S ha visszafogottan is, de reménykedik. Észre sem vesszük, és a szociális terület kérdéseiről máris a romák problémájára váltunk. Ha a most formálódó romastratégia megvalósul, talán lehet eredményeket elérni, mondja. De nem néhány év, hanem évtizedek alatt. Pedig igyekezni kell, mert a helyiek jó része már most apátiába süllyedt. Kesznyéten azon magyar települések közé tartozik, ahol az emberek a világ legtermészetesebb hangján beszélnek a legkevésbé természetes dolgokról.
„Bezárkózok, és nem érdekel, kint mi történik” – mondja egy falubéli, amikor rákérdezünk, igaz-e, hogy olyan sok a lopás. „A fiam inkább megy a 4.50-es buszszal Miskolcra, mert az 5.40-essel a kisebbség miatt már nem tud utazni: zsinatoznak, rugdossák egymást” – meséli másikuk. A legmegdöbbentőbb talán ez a mondat: „Ahol meghal az öreg, és egyedül marad az idős asszony, ott egy-két hét múlva már kutya sincs: megmérgezik, és elkezdenek bejárni a kertjébe.”
A helyzet nem mindenhol ilyen komor, állítja Nagyné Varga Ilona, a szolnoki székhelyű Esély Szociális Közalapítvány igazgatója. Az akkori szociális minisztérium megbízásából 2000 óta ez a szervezet látja el a szociális földprogrammal kapcsolatos országos módszertani feladatokat.
– A hatékonyság és a sikeresség vizsgálatakor figyelembe kell venni, hogy itt szociális programról van szó – kezdi a szakember. – Ráadásul olyanról, amely épp a legtöbb hátránnyal küzdő személyeken próbál segíteni. Itt nyilván nem alkalmazható a hagyományos hatékonyságelemzés, nem várható el, hogy százból 85 százalék eredményes legyen. Sok kudarcot tudnék mondani, de sok sikert is: én már jónak tartom, ha adott évben 60–65 százalék teljesíti a programot. Itt nagyon fontos az önkormányzat, a helyi szereplők elkötelezettsége is. Van település, például Túristvándi vagy Tiszaadony, ahol a program a helyi gazdaság fejlesztésének is gyutacsa tudott lenni, máshol tisztán szociális eszköz marad.
A hol komolyabb, hol szűkebb keretből finanszírozott programra 1992 és 2009 között három és fél milliárd forintot költöttek. A legtöbb forrást Borsod-Abaúj-Zemplén megye kapta, a második legnagyobb támogatási összeg Szabolcs-Szatmár-Beregnek jutott – ezekben található az észak-magyarországi és az észak-alföldi régió, az ország két leghátrányosabb helyzetű területe. Tizennyolc év alatt tíz magyarországi megye vett részt a programban.
Noha érdeklődésünkre Kesznyéten mellett a közeli Tiszalúcon is azt mondták, hogy a program, bár hasznos, nem találja meg a leginkább rászorulókat, egy-két példából nem vonható le általános következtetés a némelyik évben akár ötvenezer embert is megmozgató módszerről. Pontosabb rálátása van a kérdésre Szoboszlai Zsolt szociológusnak, aki a kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején kutatta a témát, és tapasztalatait a Szociális földprogramok Magyarországon és a Cigányok a szociális földprogramban című kötetben foglalta össze. Szerinte általános következtetést levonni nagyon nehéz, de vizsgálatai során olyan társadalmi, kulturális, iskolázottsági szinten álló személyekkel került kapcsolatba, ami majdhogynem kizárja, hogy a program számos helyen ne jutott volna el a leginkább rászorulókig.
– Sok száz település átlagában az is eredmény, ha a vetőmag valóban a földbe kerül, ha abból termés lesz, és az a vele foglalkozó asztalára, esetleg eladásra kerül – válaszolja a sikerességet és hatékonyságot firtató kérdésünkre. – Ennek ellenére voltak kiemelkedő eredmények is. A legjobban dolgozó programgazdák összekapcsolták egymással a növénytermesztést, az állattenyésztést és a feldolgozást, így volt olyan település, amelynek a kecskesajtja például nagy élelmiszerláncokban is keresett áru lett. Jellegzetes volt, ahogyan a cigány lakosság részvétele gyarapodott: a 2000-es évek elejére a programban dolgozók több mint fele közülük került ki, így az egyfajta roma válságkezelési programként is kezdett funkcionálni. És én a módszer komoly erényének tekintem azt is, hogy sok helyen a termelési kultúra átadását vagy újratanulását tette lehetővé, vagyis az idősebbek tudása nem veszett kárba.