Ne legyen ellenségkép

Abban a pillanatban ugyanis, amikor a felvidéki magyarság önállóan próbálja megfogalmazni politikai és társadalmi életét, egyenjogúságát, jogainak érvényesítését, e nézetek a legdemokratikusabb szlovák politikai erők számára is elfogadhatatlanokká válnak

A napokban ismét Ján Slota nacionalista pártvezér szélsőséges viselkedésformája döbbentette meg a szlovákiai közvéleményt. Nem csak a magyarokat. „Ez a parlament már nem szlovák!” – kiabálta nyilvánosan a szlovák parlament pozsonyi épülete előtt, majd az épület felé köpött, és pfujozni kezdett. S az ok? Bent, az épületben éppen a kisebbségi nyelvhasználati törvényről tárgyaltak a képviselők. Ez a viselkedés még nem is lett volna különleges, hiszen Slotától már megszoktuk. A baj csak az, hogy a vita a parlament épületén belül sem volt sokkal különb. A személyeskedésekkel tűzdelt parlamenti csatározás a magyarokat megalázó hangnemben zajlott, amint előkerült a kisebbségi nyelvhasználat és a magyar állampolgárság. Mindemellett a volt miniszterelnök által vezetett párt tagjai azzal vádolják a jelenlegi szlovák kormányt, hogy megalakulása óta folyamatosan hátrál, mindent megenged Magyarországnak és az Orbán-kormánynak. Mi táplálja a magyarellenességet ebben a térségben?
Az első ok abban keresendő, hogy az 1989-ben letűnt kommunista diktatúra erősen viszszafojtotta az egyéni és közösségi lélek megnyilvánulásait. Nem volt lehetőség a nemzeti tudat fejlődésére, kibontakozására. Miután azonban a kommunizmus megbukott, a visszafojtott nemzettudat előtört. Persze önállósodni lehet intelligensen és a szomszédot agyonütve egyaránt. A kilencvenes években Kelet-Közép-Európában sokkal inkább az agyonütősdi érvényesült, mintsem egy gazdag történelmi tudatra alapozott egészséges nemzettudat kialakítása. A trianoni békediktátum jó alapot szolgáltatott a kisantantnak a nacionalizmus virágzására a kilencvenes években, ami ma is tovább él Szlovákiában, s amelynek egyik mozgatórugója a magyarok elleni legsúlyosabb vád: az „ezeréves elnyomás”. A legmagasabb szlovák politikai körökben is mindmáig ez dívik.
Az „ezeréves elnyomás” elmélet mellett létezik egy „százötven éves elnyomás” elmélet. Ez utóbbi önmagában is már a szlovák nemzeti tudathasadás bizonyítéka, hiszen a magyar reformkortól számítja a magyar elnyomást, beleszámítva az 1848–49-es szabadságharcot, a kiegyezést, az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedeit. A szlovákság körében tehát létezik egy erős, másfél évszázadnyi magyarellenesség. Az ellenségképnek így hagyományai vannak. Ennek egyik fő oka, hogy a szlovák történelemkönyvek és történelemtankönyvek úgy állították/állítják be a magyarság és Európa történetét, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett honfoglaló magyarok hordákba verődő vandál népség volt, amely ölt, pusztított, leigázta az őslakos szlávokat, a nomád magyarok pedig a „keresztény Szlovákiát” – mint első keresztény államot – bekebelezték, kultúráját elpusztították.
Aki ezt tanulta, abban ez a negatív kép él a magyarokról. Nem értékeli át az ellenségkép forrásait, nem ellenőrzi a valódi történelmi tényeket. Így fokozatosan nacionalistává, magyarellenessé, sőt a magyarok ellenségévé válik, s egyéniségén, közéleti tevékenységén keresztül ez a szellemiség, ez a valótlan magyarságkép beépül a legmagasabb politikai elképzelésekbe is. A szlovák történelmi fejlődésben is találunk okokat a magyarellenesség kialakulására, hiszen 1993. január 1-jéig, az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttéig a szlovákság nem jutott el az államalkotás olyan szintjére, azaz addig, hogy önmagáért feleljen. Igaz ugyan, hogy 1939. március 14-én kikiáltották az önálló szlovák államot – amely alig hat évig állt fenn –, de a nemzetiszocializmus árnyékában nem ismerték – nem ismerhették – a nemzetépítés egészséges, európai történelmi alapokon nyugvó alappilléreit. Ebből adódik az is, hogy a kilencvenes és kétezres évek szlovák politikai elitjének és a szlovák értelmiség nagy részének nem volt és nincs kiforrott társadalomképe, igazából nem tudta/tudja megfogalmazni, milyen is legyen az önálló Szlovákia. Ennek kézenfekvő oka van, hiszen a szlovákság évszázadokon át más nemzetekkel élt közös államalakulatban, nem alakult ki tehát történelmileg sem olyan politikai elitje, amely a döntéshozatal felelősségét átérezhette volna. Ennek következtében nem alakult ki az az európai stílusú politikai kultúra, amely igazodni képes az új helyzethez – esetünkben az önálló Szlovákia működésének feltételeihez –, ezzel szemben kialakult az egyértelmű negativista magatartás, az ellenségkép-keresésen alapuló gondolkodásmód. Ez pedig abban nyilvánult és nyilvánul meg, hogy a szlovákság akaratát, a szlovák nemzet és a szlovák állam jövőjét valaki vagy valakik ellen tudták megfogalmazni. Ez történelmileg a magyarokra és a csehekre irányult. Szomorú, hogy még a legdemokratikusabb szlovák politikai körök is gyakorlatilag arra törekszenek, hogy az elmúlt évtizedekben elért magyarellenes eredményeket konzerválják. Ez vonatkozik azokra a politikai erőkre is, amelyek 1989 után alakultak. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a felvidéki magyarság önállóan próbálja megfogalmazni politikai és társadalmi életét, egyenjogúságát, jogainak érvényesítését, e nézetek a legdemokratikusabb szlovák politikai erők számára is elfogadhatatlanokká, de legalábbis megvalósíthatatlanokká válnak.
Vajon mi az oka annak, hogy nemcsak a szlovák politikai elit, hanem a szlovák társadalom igen jelentős része még ma is sokkal fogékonyabb, érzékenyebb a negativista magatartásra, mint az alkotó, pozitív megközelítésre?
Az effajta szellemiség okát az 1920 utáni történelemtudományban kell keresni, a Trianon utáni szlovák történelemtudomány elvi-elméleti torzulásaiban: a történelmi tények manipulatív és elfogult kezelésében s az összefüggések hamis interpretálásában. Az ezredfordulóra – de legalábbis a XX. század kilencvenes éveinek második felére – e folyamat eredményeképpen és az oktatási, tömegtájékoztatási intézmények hathatós támogatásával megteremtődött az a szlovák nemzeti mítosz, amely a szlovákság különböző nemzedékeinek államvallásává lépett elő, és komoly politikai erőt képviselt. Ez nemcsak a magyarságot veszélyezteti, hanem tragikus a szlovákságra nézve is, hiszen megakadályozza nemzeti fejlődésük korszerűsítését és demokratizálódását. A szlovák nacionalizmus további fontos gyökere a hiányos önismeret. A szlovák történelemkönyvek és történelemtankönyvek szerzői ugyanis nemcsak a történelmi tények meghamisításában bűnösek, hanem abban is, hogy nem dolgozták fel pontosan, precízen a szlovákság hiteles történetét. Hiszen a szlovákság történetének hiteles feldolgozása mindenképpen hozzájárult volna nemzetük önismeretének kialakításához, a szlovák nemzeti fejlődés és identitástudat egészséges fejlődéséhez, valamint a más népek – magyar, cseh – tagjaival szemben táplált ellenségkép megszűnéséhez.
A szlovák politikai elit nagy része ma is ösztönösen érzi, hogy céljai megvalósítására aránylag rövid idő áll rendelkezésére. Hiszen képviselői tudják, hogy a nacionalizmus – mint a XIX. század első felének terméke – nem hosszú életű. Különösen nem az egy egyesülni szándékozó kontinensen. Félnek azonban a magyarságtól, annak szellemiségétől, kultúrájától, európai tekintélyétől és nem utolsósorban lélekszámától. És félnek a magyar összetartástól, a magyarok egységes erejétől. Félnek az Orbán-kormány magyar nemzetet érintő egyetemes elképzeléseitől, a kedvezménytörvény hatásaitól, az autonómiaelképzelésektől, a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésétől, a magyarnyelv-használat kiterjesztésétől, a magyar állampolgárságtól.
Jó lenne, ha eljutnának a fölismerésig: nekik sem jó, ha szomszédjuk egy gyenge állam.