Nem neobarokk és nem neohorthysta

Horthysta. A fogalom a Rákosi- és Kádár-rendszerben vagy a történelmi Magyarország utódállamaiban egyformán szitokszónak számít. Az államszocialista korszakban a kommunista vezetés az „úri” világot, a történelmi osztályok és a klérus (a kevesek) uralmát állította szembe a „munkások és parasztok, illetve a velük szövetséges értelmiség” (a „többség”) földi paradicsomával. A szomszédos országok egyes politikusai a maguk részéről a trianoni békediktátum revízióját látták és látják Budapest minden, a határainkon kívül élő magyar érdekében tett lépésében, és aggatják minden ilyen lépésre előszeretettel ezt a szót. Így vált ez a kifejezés határon innen és túl a szimbolikus politikai harc eszközévé, miközben a konzervatív jobboldal a Horthy-korszakról egy jóval árnyaltabb képet igyekszik megmutatni.
Napjainkban a Rákosi- és Kádár-korszakban meghonosított fogalom nyomán épp a szocialisták kezdik újra használni a „horthysta” kifejezést. Lássuk, milyen céllal teszik ezt, és persze azt is, hogy szerintünk miért nincsen igazuk. Ha röviden akarnánk a kérdésre válaszolni, elég is lenne Gyurcsány Ferenc egyik politikai hetilapnak adott minapi interjúját fellapozni. Ebben részletesen kifejti, hogy akkor lát valós esélyt pártja győzelmére, ha sikerül a Fideszt a képzeletbeli politikai spektrum közepéből annak jobb szélére kitolni. Ez egyáltalán nem új keletű stratégia, 2006 után ezért próbálták összemosni a Fideszt a Jobbikkal. Akkor ez nem sikerült, ebből csak a radikálisok tudtak profitálni. Az ország válságrégióiban ráadásul pont a szocialisták kárára.
A szocialisták az új kormány hivatalba lépése után annak intézkedéseit és szemléletét a Kádár-korszakéhoz hasonlították, majd amikor rájöttek, hogy ez rájuk nézve hátrányos, gyorsan új viszonyítási pont után kellett nézniük. Most az alaptörvény-tervezet egyes fordulataira építve a „neohorthyzmus” fogalma határozza meg a szocialisták kommunikációját. Ezzel kettős céljuk van: ne erősödjön meg az a szövetség, amelyet Orbán Viktor a középosztály és a magára hagyott szegények között látott kialakulni. Másrészt teljesülhet Gyurcsány Ferenc azon vágya, hogy a Fidesz jobbra tolásával felszabadul az a politikai közép, amelynek támogatásáért az MSZP így jobb eséllyel pályázhat. A Fidesz akkor veszítene ebben a politikai csatában, ha ilyen és ehhez hasonló ideológiai és szimbolikus vitákba bocsátkozna.
Tegyünk is egy rövid időutazást, amely már szinte önmagában is elég lenne a hasonlat cáfolatához. A külpolitika területén Magyarország az I. világháború után sokáig elszigetelt maradt. A békediktátum revíziója az akkori magyar társadalom elsöprő többségének támogatását élvezte. Nemzetközi jogi szempontból volt esély a határmódosításra, erre spontán, nemzetközi demokratikus és kevéssé demokratikus példák is akadnak szép számmal. A revíziónak volt jogalapja is, hiszen számos elcsatolt nagyvárosban és térségben (Kassán, Kolozsvárott, Nagyváradon vagy a Dél-Bácskában) megvolt a magyar többség, még nem indultak el a betelepítések. Az ezeréves határok visszaállításának kedvezett továbbá a nemzetközi helyzet (egy időben Romániával szemben még a Szovjetunióval is „stratégiai” szövetségbe kerültünk, ennek bizonyítéka Rákosi és társai „kicserélése” a cári seregek által zsákmányolt honvédzászlókra). A térséget meghatározó nagyhatalom is támogatta (saját érdekében) e törekvéseket.
Napjainkban ezen feltételek egyike sem áll fenn. Ha tehát a szomszédos államok egyes politikai erői a „horthyzmus” fogalmát partikuláris politikai céljaikra használják, akkor inkább félelmekre, semmint tényekre építenek. A határon túli magyarok kettős állampolgársága vagy szavazati joga sem nevezhető magyar sajátosságnak, szinte az összes szomszédos ország ismer már hasonló megoldást. Az Európai Unió olyan kedvező politikai és gazdasági keretbe foglalja Magyarországot és a Kárpát-medencét, amelyre talán a Monarchia felbomlása óta nem volt példa.
Miért gondolják a szocialisták mégis, hogy politikailag kifizetődő érvkészletük raktárából ezt a szót elővenni és leporolni? Lehet, nem is a fogalom külpolitikai, hanem sokkal inkább belpolitikai vonulatától remélnek politikai hasznot? Nézzük meg ismét, hogy belpolitikai tekintetben mit is ért a még a Kádár-rendszerben kialakult közfelfogás a Horthy-rendszer alatt.
Az államszocialista történelemfelfogás egy elmaradott, poros és befelé forduló világot festett fel, amelyben a szegény örökké szegény maradt és csak a történelmi „úri” osztályoknak adatott meg a boldog élet lehetősége. Felhozzák továbbá a legnagyobb földbirtokosok közé tartozó katolikus klérus befolyását, a „hárommillió koldust”, a zsidótörvényeket és a vesztes háborúban „utolsó csatlósként” való végső kitartást. Ebben a szürrealista világban a szegényeket csendőrök és szolgabírák vegzálták, akiket a kormány által kinevezett főispánok irányítottak. Mindezt – sulykolták – egy, a magyar történelem korábbi fénypontjaira emlékeztető mázzal öntötték le, amit a baloldali történelemírás „neobarokk” jelzővel illet.
A „horthyzmus” feltámadását szocialista politikusok leginkább külsőségekben látják: A Corvin-lánc intézményének feltámasztásában, a vármegye, a járások és a kúria elnevezések visszahozásában. Ehhez társul továbbá az a vád, miszerint a polgári kormány intézkedései csak a felső középosztálynak kedveznek, így a középosztály alsó és középső része, a nyugdíjasok és szegények tömege csak vesztes lehet.
Nézzük sorjában. Az új alaptörvény jó alkalom a magyar történelem és államiság szimbólumrendszerének újragondolására is, mint az összes volt államszocialista államban 1990 után. Ez a rendszerváltás után nálunk rossz reflexek miatt csak torz formában valósult meg, és szinte csak a címert érintette. Ezért is kár, hogy egyes ellenzéki pártok most nem vesznek részt érdemben az alkotmányozás folyamatában, így a nekik fontos formai és tartalmi javaslataikat sem tudják az Országgyűlésben a kormánytöbbséggel ütköztetni. Az utca emberét kérdezve, általában eddig sem az egyes állami intézmények elnevezésével volt probléma, hanem azok hatékonyságával. Az ifjabb walesi herceg esküvőjére készülő angolokat sem érdekli különösebben, hogy országuk grófságokra tagozódik. Polgárbarát és hatékony ügyintézést várnak, amely kiszámíthatóan és takarékosan működik. A magyar közigazgatás is ezen az úton indult el tavaly, amikor megyei kormányhivatalokba integrált, addig egymástól elkülönülten működő intézményeket, vagy elindította az egyablakos ügyintézést. Modern, EU-konform intézmények kapnak történelmi elnevezést.
Ami a társadalompolitikát illeti, itt is nehéz a két világháború közötti világ visszatérését látni. Épp ellenkezőleg, Magyarország most kanyarodik vissza a nyugati társadalompolitika főutcájára. A baloldali kormányok ugyanis világszerte megemelték a segélyek összegét, így azok elérték a minimálbér/minimális nyugdíj szintjét. Emiatt a világ számos országában tették fel dolgozók és nyugdíjasok maguknak azt a kérdést, hogy miért is (volt) érdemes dolgozni, ha mások munka nélkül is közel olyan szinten élnek, mint ők több évtizednyi munkaviszonnyal, vagy napi 8-10 óra munkával a hátuk mögött?
Ezek az egyébként többségükben potenciális baloldali szavazók ezt az igazságtalanságot látva átpártoltak a jobboldali és radikális pártokhoz. Magyarországon sem történt más. A jó válasz erre az, amit az USA-tól, Nyugat-Európán át térségünk számtalan országában is láthatunk: markáns különbséget hoznak létre a munkajövedelmek és a segélyek összege közt. Szlovákiában már tíz éve megtörtént ez a változás, amit a populista Fico-kormány sem vont vissza. Ez lassú, években mérhető folyamat, amelynek sikere a munkahelyteremtéstől és a gazdasági növekedés megerősödésétől függ. Most erre látunk a kormány részéről egy átgondolt kísérletet, amelyben a hazánkban csak piacot látó multik helyett a kis- és közepes vállalatokat próbálják meg helyzetbe hozni. Ha az országban megtermelt javak nagyobb része itt is marad, lesz kellő kereslet, amely idővel munkahelyekhez és növekvő keresetekhez is vezet majd. Az ország ennek az útnak most még csak az elején tart.
E törekvéseknek semmi közük a Horthy-rendszerhez, különösen nem jelentik annak feltámasztását. Aki most neohorthyzmust kiált, érvet ad a szomszédos országokban a történelmet akarva félremagyarázó politikusok kezébe. Ezzel veszélyezteti a szlovák és román parlamentben kormányon lévő magyar pártok érdekérvényesítő képességét. Kül- és belföldön pedig az érdemi vita helyett rossz reflexekre épít, akarva-akaratlanul is bebetonozva egy rég túlhaladott korszak társadalom- és történelemképét.

A szerző politológus