Kicsiny fadobozzal érkezik ifjabb Korompay Sándor. Ebben maradtak meg Jány Gusztáv utolsó levelei, feljegyzései, ismeretlen fényképei, amelyeket a vezérezredes Ilona nevű húga őrzött meg az utókornak. Az ő halála után a dokumentumok fiához, Jány Gusztáv unokaöccséhez, Korompay Sándor orvoshoz kerültek, majd az unokaöcs, illetve néhány hónapja, feleségének elhunytakor, ifjabb Korompay Sándor – a fadoboz jelenlegi tulajdonosa – tárhatta fel tartalmukat.
Jány Gusztáv személyének és küldetésének megítélése a mai napig megosztja a társadalmat, jóllehet a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1993. szeptember 27-én és október 4-én meghozott ítéletében felmentette az ellene emelt vádak alól, „mert a terhére rótt bűncselekményt nem követte el”. A Budapesti Népbíróság 1947-ben koholt vádak alapján, ellentmondásos körülmények között indította meg ellene a büntetőeljárást, majd hozta meg a halálos ítéletet. Véletlen egybeesés, hogy a szóban forgó dokumentumok felbukkanásával egy időben, ügyvédi kezdeményezésre, Jány Gusztáv vezérezredes rendfokozatának visszaállítását, azaz közigazgatási jóvátételét szorgalmazzák.
Ezen írás tárgya nem az egykori parancsnok tetteinek, döntéseinek újraboncolása vagy a 2. hadsereg sorsának (feláldozásának) elemzése és átértékelése, hanem Jány Gusztáv tragikus életútja végállomásának felvillantása néhány most előkerült dokumentum segítségével. Az akkori idők talán legképzettebb magyar tábornoka sem kergetett illúziókat, levelei azonban tele vannak emberi érzésekkel, amelyek a lét legegyszerűbb kérdéseit vetítik elénk.
A fadobozból elsőként egy összehajtott papírlap kerül elő. Korompay Sándor arra kér, óvatosan vegyem kézbe, mert ami benne van, sérülékeny.
Egy lepréselt pipacsvirágot rejt a boríték.
– Guszti bácsi sírjáról van – kapom a magyarázatot. – Azok után nőtt rajta, hogy a Rákoskeresztúri új köztemetőben eltemették. Ismeretes, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök megtagadta a kegyelmi kérvényt, viszont az akkori szokásoktól eltérően hozzájárult, hogy a gyűjtőfogházban végrehajtott kivégzés (agyonlövés) után eltemethesse a család a holttestet. Nyilván kivitték lovas kocsin a kijelölt és megásott sírgödörhöz, és a családtagok ott vehettek tőle búcsút. De nem jelölhették meg a sírt a nevével, ellenben rákerülhetett egy fakereszt és egy kis márványlap, amelyen utolsó szavai állottak. A család erős lelkületű tagjai ugyanis – öccse, Sándor, feleségével és fiával, valamint unokahúgának, az én keresztanyámnak a férje, Balikó Zoltán pécsi evangélikus esperes – egy nappal a kivégzés előtt bemehettek a siralomházba. Ott hangzott el Guszti bácsi következő mondata, amely megjelölte a sírját: „Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, Krisztus.”
Nézem a lepréselt pipacsot, amely a búzatáblák vöröslő vadvirága, s amely a tudós könyvek szerint „maga veti el magát”.
– Ezt tessék elolvasni! – mutat a Jány rokon a papírlapon látható halovány írásra.
Ceruzával odavésett sorok. Lassan olvasom, szóról szóra:
„Nagyon vigyázz reá… – itt egy szót mintha kitöröltek volna – bácsi sírjáról van.”
Korompay Sándorra nézek, tőle várok magyarázatot.
– Ha jobban szemügyre veszi az írást, láthatja, hogy a „Guszti” szót kiradírozták a papírról.
– Ki tehette?
– Szerintem a nagyszüleim. Éspedig félelmükben.
– Ki tépte le a virágot a sírról, és kinek vihette?
– Az édesapám vihette a nagyszüleimnek, akik aztán lepréselték a pipacsot, és eltüntették szem elől. Nem véletlen, hogy abban a fadobozban rejtették el, amelyben szép számban vannak Guszti bácsi utolsó levelei és egykori fényképei. A nagyszüleim régen meghaltak, utána a doboz nyilván az édesapámhoz került, ő betette az íróasztalába, és ettől kezdve ott volt érintetlenül. Édesapám és Guszti bácsi öccse, Sándor bácsi jártak ki a temetőbe, de nem mondták meg, hogy a sírja hol van. Nem akarták kitenni a családot bármiféle kellemetlenségnek. 1956 forradalmi napjaiban azonban Sándor bácsi elvitte az unokáit a sírhoz, édesapám azonban, aki hallatlanul nyílt és bátor ember volt, nekünk nem mutatta meg, hol nyugszik Jány Gusztáv.
Korompay Sándor elmondja, hogy a levelek egy része a tizenhárom hónapos amerikai fogságból származik. Miután Jány Gusztáv a Don-kanyarból hazatért, 1943. július 22-én nyugdíjazták. 1944. november végéig magánemberként élt Budapesten betegeskedő feleségével. Később átköltöztek Budára, majd Dunaszerdahelyre a rokonokhoz. 1945 márciusában azonban úgy döntöttek, hogy egy Ausztriába tartó autóbuszon elhagyják az országot. Velük tartottak beszélgetőtársam nagyszülei, Hautzinger Ilona és férje, id. Korompay Sándor is. Idő múltával Bajorországba kerültek, Eichendorfba, ahol 1945. május 1-jén az amerikaiak elfogták Jányt.
Prisoner of war postcard – olvasom a nyomtatott betűket. A háború foglyának levelezőlapja.
– Érdekesség – világosít fel Korompay Sándor –, hogy Guszti bácsi nem tüntette fel sohasem a leveleiben vagy a levelezőlapjain az évszámot, hanem csak a hónapot és a napot. Most, hogy rendezgetem az emlékeket, jövök rá a pontos évszámokra. Amikor a levelezőlapot írja, már az amerikaiak foglya.
[1946.] II. 20. „Kedveseim! […] Köszönettel kezdhetem meg a finomságokért, leveletekért és a látogatásért. [A családtagok ugyanis felkereshették a fogságban is – kapom a magyarázatot.] Nagy-nagy öröm volt. Zoli [a pécsi evangélikus esperest, Balikó Zoltánt említi] beszédét külön is köszönjük, hisz vasárnap nem tudott bejönni a német pap. Csak ne fosszátok meg magatokat semmitől. Én el vagyok látva, és hál’ istennek jól vagyok. Mindnyájatokat szeretettel csókol Gusztitok. Körömkefét kér[ek], Jány Gusztáv vezérezredes.”
Azt követően, hogy Jány Gusztávot az amerikaiak elfogták, hamarosan meghalt a felesége. 1945. július 10-én temették el Németországban Ilonáék és Balikó Zoltán.
– Zoltán tartotta a sírbeszédet – említi Korompay Sándor –, amelyet nagyapám kusza betűkkel leírt, tudniillik Guszti bácsi – érthető okokból – nem lehetett ott a szertartáson. Viszont kérte, hogy tájékoztassák arról, mi hangzott el a temetésen.
Felesége halála után írta azt az imát, amelyet szintén megőrzött a fadoboz.
„Ima, Ancikám emlékére.
Örökké való király! Soha el nem múló és Mindenható! Meghalt páromról emlékezem meg ma, ki egykor benned hitt, kit szerettem, kit ma is szeretek. Nem halott ő, mert te nem vagy a holtak, hanem az élők istene. Zárd lelkét atyai szívedbe, ahonnan egykor kilépett. […] Szentlélek! Szeretet és erő lelke! Kösd össze, amit a halál szétválasztott, te megszabadítottad szegénykémet hazatértekor a halandó földi sátortól. Engedd most már, hogy mellettem lehessen mindenütt és mindenkor. Erősítsd bennem a hitet, hogy nálad van életben, szeretetben és békességben. Találkozásunkat, a viszontlátást tedd örömmé Te, akinél ezer esztendő annyi, mint egy nap, és add, hogy az én várakozásom is örömmé váljék, ámen.”
– Milyen volt a házasságuk? – kérdezem.
– Szép kapcsolat volt, csak sajnos nem volt gyermekük.
Egy névjegykártyát is rejt a fadoboz. Árulkodó az egyszerűség. Az apró betűkkel kiszedett név és cím: „Vitéz Jány Gusztáv ny. m. kir. vezérezredes, VIII. ker., Múzeum utca 3. II. em.”
– A Múzeum utcai otthon bérlakás volt – mondja Korompay Sándor. – Arról is találhatunk egy levelet, hogy Guszti bácsi kéri a nagyszüleimet, fizessék ki a járandóságát, amíg újra szabadlábon nem lesz…
Egy másik, 1946-ból származó levél.
„[…] Május 18-án kiengedtek [az amerikai fogságból], akkor írtam Sándornak, hogy mihelyt Anci sírját rendben tudom, és tőle elbúcsúztam, indulok, és állok az elkövetkezők elé. Augusztus elsejei szállítmányra jelentkeztem is. Ahogy a helyzetet átláttam, a dátum meg is felelt volna, mert Ancim névnapjára elkészült a sír betonlappal való befedése, fejtől fekete márványtábla áll a sírirattal, mögötte a régi keresztet meghagytam. […] Egy Krisztus-fejet faragtattam. Júliusban a szerelvények leálltak. Úgy van, hogy október közepén indítják azt a csoportot, amelybe felvettek. Egyebütt hely nem volt, ott az elmaradottak voltak és vannak. […] Én jól vagyok… és papírspárgából készítek női tarsolyokat, amiből rendesen megélek. Adja Isten, hogy jól legyetek Mindnyájan, szeretettel csókolok mindenkit, Gusztitok.”
Elmerenghetünk azokon az órákon, melyek során Jány Gusztáv női tarsolyokat készít. Az az ember, aki néhány évvel korábban egy kétszázezer fős magyar haderő parancsnoka volt, s akinek a bátorságáról legendák keringtek. Maga is minden pillanatban kockáztatta az életét, kint volt az első vonalban, szinte kereste a halált. Vajon mi járt a fejében, miközben a papírspárgákkal bíbelődött?
– Milyen jellem tükröződik Jány Gusztáv ez idő tájt írt leveleiből?
– Keménység és határozottság jellemezte haláláig, ugyanakkor mélységesen vallásos, istenfélő volt. Vallásosságára jellemző, hogy mindennap olvasta a Bibliát, és sokat imádkozott. Felesége halálakor írt fohásza is bizonyság erre. Az első kegyelmi kérvény indoklásában olvashatjuk, hogy „nem lapult és nem szökött, hanem vállalni kívánta katonai rangjából és feladatából folyó összes cselekedeteinek következményét, állandóan hangsúlyozván, hogy csakis úgy kíván védekezni, hogy másnak ne ártson védekezésével!”. A szüleink sokat meséltek nekünk, gyerekeknek ezekről a hónapokról és magáról a perről, a tárgyaláson ugyanis Guszti bácsi egész rokonsága, családja jelen volt. Édesapám egy alkalommal azt mondta neki, hogy be fogja vinni a Honvédelmi Minisztériumból azokat az iratokat, amelyek igazolják: több ízben jelentette a felszereléssel kapcsolatos hiányosságokat, a németekkel szemben elégedetlen volt, és így tovább. Guszti bácsi azonban leintette azzal, hogy az ő sorsát már úgyis eldöntötték, kár minden erőfeszítésért. Különben sem akarja, hogy másokat sodorjon bajba önmaga védelme miatt. Amikor Németországból hazaérkezett, mindjárt levették a vonatról, tehát tudták, hogy jön, és a katonai ügyészségre vitték. Háromszáz napot töltött a Nádor utca és a Zrínyi utca sarkán lévő épület pincéjében.
Korompay Sándor egy 1947. augusztus 17-én kelt levelet vesz elő, amelyet Jány Gusztáv ceruzával írt. Ez áll benne:
„Kedveseim. Mindenekelőtt Ilikém, Babikám [Ilike Jány Gusztáv húga, Babika Ilike lánya]. Isten bőséges áldását kérem rátok névnapotok alkalmából, óvja mindnyájatok lépését a tiétekkel együtt. Sándorkám [szólítja meg a testvérét]. Köszönöm küldeményeteket. […] Finom a dzsem és a mézes. Ne küldjetek a kenyéren kívül csak néha kevés szalonnát, a drága gyümölcs helyett paradicsomot és paprikát, olcsó szilvaízt. Öreg bádog cigarettadobozt a dohánynak, 43-as cipőtalpbetétet, kispárnát. Gondolhatjátok, mennyire restellem magam, ha terhetekre vagyok, és magatoktól vonjátok meg, amit nekem küldtök. Itt volt a Jármay [Zsigmond ügyvéd] doktor, ez is bánt. Letétben lévő holmimat vegyétek át, a Bibliát kérem, amelyik Ili Babáé volt. Van a bőrönd táskájában pipa, ezt egy zárkatársamnak ígértem, kérem azt is. […] Kondíciómat nektek köszönhetem, Isten áldjon meg Benneteket. Levélpapírt kérek felbélyegzett borítékkal… Szeretettel csókol Benneteket…”
– Valószínű, hogy letétben lévő holmiját testvére, Sándor vagy a nagyapám, illetve az édesapám vette át, akik bejártak hozzá a börtönbe – magyarázza Jány sorait Korompay Sándor.
A népbírósági tárgyalás 1947. szeptember 25-én kezdődött. A hónap legvégén Jány újabb levelezőlapot küldött a családnak.
„Kedveseim! – írta. – Boldogan olvastam a részletes beszámolót, amire oly régen vártam. Köszönök minden finomságot, amit a család összegyűjt és magától von meg. Elhízom lassacskán. […] Jármay itt volt a héten, még nem tud semmit. 7-iki beszélőt megírom. Kérek megint: nem habzó borotvakrémet, levelezőlapot és cérnát… Gusztitok. Jány Gusztáv P5481./47 Bp. V., Koháry utca 7–9. III. em. 11.” (A Koháry utcát 1953-ban kereszték át Nagy Ignác utcára.)
Ezerkilencszáznegyvenhét október 4-én volt a népbírósági tárgyalás zárónapja. Az utolsó szó jogán Jány többek között a következőket mondta: „Magamat bűnösnek nem érzem. 1945 augusztusában már tudtam, hogy a háborús bűnösök listáján szerepelek. Ártatlanságom tudatában, hadifogságból való szabadulásom után, a legelső hazatérő szerelvényen helyet kértem, és visszatértem önként, anélkül hogy erre az amerikai parancsnokságok vagy a megélhetés gondjai késztettek volna.”
Ahogy megérezte, és unokaöccsének mondta: halálra ítélték. Az ítélet elhangzása után Jány felállt, és határozott hangon közölte: „Kegyelmet nem kérek, mert ezzel elismerném bűnösségemet!” Jármay Zsigmond, Jány Gusztáv választott védője 1947. november 24-én per-újrafelvételi kérelmet nyújtott be. Kérelmét a Budapesti Népbíróság másnap, november 25-én elutasította. Egyetlen lehetőség maradt még: Tildy Zoltán köztársasági elnök. De Tildy is – talán félt az oroszoktól? – megtagadta a kegyelmet. Györkei Jenő hadtörténész 2002-ben megjelent Tábornokok meghurcolása, 1945–1948 című könyvében közli Jány búcsúlevelét. A fadobozból előkerült dokumentumok között azonban van egy másik búcsúlevél is, amelyet nem ismer a hadtörténet, és a kivégzés előtti napon íródott. Így hangzik:
„Kedves Sándorkám! Etuskám. [Sándor testvérének feleséget szólítja így.] Utolsó estémen köszönetem kell hogy még egyszer kihangsúlyozzam végtelen jóságotokért, azért a mélységes szeretetért, amelyet egész életemen keresztül rám szórtatok, melynek legszebb virágai akkor hullottak rám, amikor a legsúlyosabb napok virradtak rám. A Mindenható Isten áldása kísérjen titeket és szeretteiteket még sok boldogsággal teli esztendőn keresztül.
Még csak azt kérem, hogy ha ti temettek el, a legegyszerűbb legyen, csak a család legyen ott, és Laci [Sándor testvérbátyja lányának a férje, aki szintén pap volt] vagy Zoli egyszerű imával búcsúztasson. […] Ne legyetek szomorúak, hisz csak a test megy el, a lélek Veletek van, és utolsó imádságomban azt kérem az Úrtól, hogy őrizze meg Mindnyájatokat minden gondtól és bajtól.
Isten áldjon meg benneteket Kedveseim. Szerető csókjaimat küldöm Hozzátok, Gusztitok. XI. 25.”
A búcsúlevél mellett egy meghatalmazást is kiállított Jány Gusztáv a családtagok számára, de ezt már hajnalban, közvetlenül a kivégzés előtt.
„Felhatalmazom Hautzinger Sándor vagy Korompay Sándor testvéremet, illetve sógoromat, hogy itt lévő holmijaimat átvegyék. Kérem egyben, hogy zárkámban lévő Bibliámat a koporsómba magammal vihessem.
Budapest, 1947. november hó 26. Jány Gusztáv.”
Az általa lejegyzett utolsó szavak ruhadarabjait sorolják fel:
„Egy szürke kabát, egy szürke nadrág, két nappali ing, egy alsónadrág, egy törülköző, hat zsebkendő, egy pár harisnya.”
– Nem tudom, hogy a Biblia végül bekerült-e a koporsóba, mert a tanúk már meghaltak – mondja Korompay Sándor –, de valószínűnek tartom. Édesapám a hetvenes években átvitette az exhumált holttest maradványait szülei sírjába, a Farkasréti temetőbe, ahol a család több tagja is nyugszik.
– Hogyan sikerült ezt keresztülvinnie?
– Fogalmam sincs, hogy kik lehettek a segítségére… De továbbra is jeltelenül feküdt a fekete obeliszk alatt, és csak a rendszerváltozás után nyílt lehetőség arra, hogy a nevét, a születési és a halálozási évszámát feltüntessék. Guszti bácsi már korábban publikált búcsúlevelében megjegyezte: „Ha olyan idők jönnek, hogy az megoldható, akkor, ha az anyagi megterhelést nem jelent majd, Ancim hamvait hozassátok haza, hogy hazai földben pihenhessen.”
Györkei Jenő írja említett könyvében, hogy a hamvakat az eichendorfi temetőből Szende László nyugállományú ezredes áldozatos szervezőmunkája eredményeként 1994 nyarán hozták haza, és férje mellé helyezték Farkasréten.
Jány Gusztávot 1947. november 26-án, szerdai napon, reggel 8 órakor a gyűjtőfogházban végezték ki. A halál okának megjelölése: „Bírói kivégzés, golyó által.” Egyéb esetekben ez állt a kivégzettek neve mellett: „fulladás”. Jány halálát az 1069-es sorszám alatt a X. kerületben anyakönyvezték. November 26-án egyedül őt végezték ki, előtte november 20-án egy Braunitzer Imre nevű autószerelőt akasztottak fel, akit a 298-as parcella 22. sorában, jeltelen sírban földeltek el. 1944 novembere és 1952 februárja között ugyanis a háborús bűnösöket, köztörvényeseket, politikai perek áldozatait csak ebbe a parcellába temették.
Jány Gusztáv ebben is kivétel. Amikor Tildy a kegyelmi kérvényt visszautasította, Jány húga és védője ismét a köztársasági elnökhöz folyamodott, s azt kérte: legalább a holttestet adják ki a családnak, hogy tisztességesen eltemethessék. Tildy ehhez már hozzájárult.
Elgondolkoztató az intézkedés gyorsasága és maga a folyamat. Tildy átszólt telefonon Ries István igazságügy-miniszternek (a börtönök akkori felügyeleti szerve főnökének), hogy utasítsa a Kozma utcai börtönparancsnokot a kivégzett eltemetésének emberi módjáról? Vagy a köztársasági elnök titkársága intézkedett? Tulajdonképpen mindegy. A temetői főkönyv szerint a temetést Hautzinger Sándor, Jány testvére rendelte meg, pedig a kivégzettek esetében a börtön volt a megrendelő.
Máskor a kivégzettek földi maradványai még aznap a földbe kerültek. Jány esetében az ítélet-végrehajtást követően nyilván átvitték a holttestet a szorgalmi kapun, a mai Felsőcsatári úton a hullaházba, és ott várta meg november 28-át, a temetés napját. Tehát a kivégzéskor már tudott volt, hogy a család temettetheti el. De Jány porhüvelye nem a 298-as parcellába került, hanem a 73-asba, amely a temető középén található körforgalom közelébe esik, távol a 298-astól. Egészen pontosan a 73-as parcella 0. szakasza első sorának 97-es sírhelyére. A 73-as parcella 1946 és 1948 között nyitott volt mindenki számára.
A gyászszertartást Majba Vilmos kőbányai evangélikus lelkész végezte, aki a siralomházban az utolsó éjszakát Jány Gusztávval töltötte. A sír körül csak a szűk család lehetett jelen. Györkei Jenő azt írja fentebb idézett könyvében, hogy: „[Jány] … unokaöccse, dr. Korompay Sándor 1972-ben teljesen titokba áthozatta az exhumált maradványait szülei sírjába, a Farkasréti temetőbe.” Különböző találgatásokat vetett fel a mondat. Az első gondolat az volt: ki engedélyezte? A pártállami időkben, a hetvenes évek elején egy „háborús bűnöst” nem lehetett olyan egyszerűen exhumálni és titokban átvitetni egy másik temetőbe. Ki vállalta ezért a felelősséget? S van-e egyáltalán írásos nyoma az exhumálásnak, illetve az engedélynek?
A nyomozás meglepő eredményt hozott.
Kiderült, hogy 1974-ben (és nem 1972-ben) értesítették Korompay Sándornét, az I. kerület, Batthyány utca 34. szám alatti lakost arról, hogy lejárt a 73-as parcella huszonöt éves megváltási ideje, és felszólították: döntsön afelől, hogy újabb időre megváltja-e a sírt, vagy átviteti a vezérezredes földi maradványait máshová. Tehát szó sem volt arról, hogy „magasabb helyről” valaki engedélyezte volna az exhumálást! 1946 és ’48 között egyszerűen betelt a parcella, és a hozzátartozóknak határozniuk kellett az oda temetettek sorsa felől. Attól a pillanattól kezdve, hogy Tildy Zoltán 1947-ben hozzájárult Jány holttestének kiadatásához, úgy kezelték, mint „közönséges” halottat. Egyetlen dologhoz nem járultak hozzá: a nevét nem lehetett megjelölni a síron. Megjegyzendő: ilyetén exhumáláskor nem szükséges, hogy a hozzátartozók jelen legyenek a beavatkozáskor. Korompay Sándor azonban emlékszik arra: édesapja egyszer említette, hogy jelen volt az exhumáláskor, de Jány Gusztáv testvére, Sándor már nem lehetett ott, mert 1973-ban meghalt. Szintén tény, és alátámasztja a fentieket, hogy 1974 decemberéig nem temettek senkit se a 73-as parcellába.
A nyilvántartás szerint a vezérezredes földi maradványait 1974. november 27-én – tehát az első eltemetéssel majdnem napra egyezően, de 27 év különbséggel – beszélgetőpartnerem édesapja, Korompay Sándor kérésére exhumálták, és átvitték – hivatalosan – a Farkasréti temetőbe, ahol a családi sírboltban, az 1/C parcella 0. szakasza 2-es sorának 16. sírhelyén kapott végső nyughelyet. De változatlanul nem jelölték meg a sírhelyet a nevével. Erre csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2004. október 19-én védetté nyilvánította Jány Gusztáv sírját.
origo.hu
Orbán Viktor: A gazdasági semlegesség hozza a fejlődést és a magasabb életszínvonalat
