Egy palesztin család napok óta a Líbia és Tunézia közötti sávban próbálja túlélni a megpróbáltatást. Kijöhettek Kadhafi háborús országából, de a szomszédos arab állam nem fogadja el hontalanútlevelüket, így nem mehetnek tovább. Csapatunk orvosa, Szájej Valíd vizsgálja meg őket, szerencsére az apa, anya és három év körüli kislányuk egészséges, noha a szülők tiltakozásul nemrég éhségsztrájkot kezdtek. Nem mintha sokáig lenne mit enniük: ha elfogy, amit magukkal hoztak, itt, a senki földjén aranyáron vehetnek vizet és kenyeret. Ha átjutnának, akkor sem várnák őket sokkal jobb körülmények. Bekerülhetnének valamelyik menekülttáborba, ahol öt másik földönfutóval kellene megosztaniuk sátrukat, kapnának zöldséges rizst vagy babkását enni, félig sós vizet inni, mosakodni. És ki lennének téve a menekülttáborban fenyegető minden más veszélynek is: rablásoknak, a várható zavargások következményeinek. De előre semmiképpen sem mehetnek, legföljebb vissza Líbiába, ahol korábban tartózkodási engedélyt kaptak.
Kadhafi ezredes országába nyugatiként nem könnyű bejutni. Most a háború miatt még nehezebb, a nagykövetségek hivatalosan nem is adnak vízumot. Persze jó kapcsolatokkal mindent el lehet intézni, ám az útlevélbe tett belépési engedély sem garancia rá, hogy a határon átengedik a Líbiába igyekvőt. Ellenőrzés nélkül pedig senkinek sem szabad bóklásznia a hatalmas országban. Érvényes vízummal az útlevelünkben két-három órás várakozást követően mi bejutunk. Leginkább arra vagyunk kíváncsiak, összegyűltek-e menekültek a határ túlsó oldalán, létesültek-e a tunéziaiakhoz hasonló táborok, ahol elkelhet az orvosi segítség, gyógyszer.
A líbiai oldalon civil ruhás rendőrök kísérgetnek bennünket. Két lehetőség közül választhatunk: felülünk az este induló buszra, amelyik Tripoliba visz, vagy a határvidéken mozgunk. Mivel a fővárosból csak napokkal később hoznának vissza bennünket, ráadásul teljes felügyelet alatt tartanának, úgy döntünk, inkább itt, Rász Adzsdír térségében maradunk, s a menekültekre összpontosítunk. Csapatostul érkező fekete-afrikaiak jönnek velünk szembe folyamatosan, sokuk fején bőrönd, kezükben zacskók, ez minden vagyonuk. Többségük a nyomor mellett a hazájukban dúló háború miatt érkezett a viszonylagos jólétet és biztonságot nyújtó Líbiába, most pedig ismét a harcok és a szegénység elől menekülhet. Szemszögükből nézve más megvilágításba kerül a háború, mint eddig láthattuk a lázadók kezén lévő keleti országrészből származó tudósítások alapján. Az az érv, hogy Kadhafi ezredes őrült diktátor, akinek a börtönében politikai foglyok sínylődnek, sőt halnak meg, az afrikaiak számára nem érv. Ahonnan ők jönnek, Szomáliából, Csádból, Elefántcsontpartól, sokkal rosszabb a helyzet. A demokrácia az arab országok lakosainak fontos és jogos követelése, ám ezeket a menekülteket, akiknek korog a gyomruk, s ágyúlövésektől zúg a fülük, pillanatnyilag az foglalkoztatja leginkább, találnak-e biztonságos zugot. Szidják is hangosan Nicolas Sarkozy francia elnököt, szerintük leginkább ő a felelős a háborúért. Az biztos, hogy először francia gépek bombázták a líbiai erőket. A menekültek szinte mindannyian azt kérdezik, franciák vagyunk-e, mi pedig örülünk, hogy azt válaszolhatjuk: „Non, nous sommes hongrois!” (Nem, magyarok vagyunk!) Mire többen közülük így felelnek: „Ah, hongrois! Puskás!”
A Tripolitól nyugatra fekvő területeken nyugalom honol, bár a földön azért találunk gépkarabélyból származó töltényhüvelyket. A líbiai hatóságok örülnek, ha megszabadulnak a feketéktől, nem is tartóztatják fel őket a határon. Torlódás legföljebb akkor alakul ki, amikor néhány órára lezárják az átkelőt. Ez általában olyankor szokott megtörténni, amikor a NATO légitámadást indít; de miután elszállnak a harci gépek, ismét megnyílik az út.
Akinek van útlevele, azt beengedik Tunéziába. Érdekes módon a szomáliaiakat is, pedig országuk gyakorlatilag csak a térképen létezik, a hatalmat lényegében hadurak gyakorolják. Csak a szerencsétlen palesztin család ragadt valamiért a két határ között.
A következő „turnussal” mi is visszatérünk Tunéziába; amint tapasztaljuk, Líbiából sokkal gyorsabban lehet ki-, mint bejutni.
Abdullah és Omar a húsz éve háborútól és anarchiától szenvedő Szomáliából menekült el tavalyelőtt. Keresztüljöttek Kenyán, Szudánon. Abdullah nem sokáig örülhetett megmenekülésének: mivel papírjai nem voltak, az első rendőrségi ellenőrzést követően börtönbe került. Mint emlékezik, édesanyja azzal indította el Mogadishuból, hogy „fiam, ha itt maradsz, hamarosan meghalsz. Inkább menj, ennél csak jobb lehet.” A fiatalembert egy éven át tartották fogva Kadhafi egyik börtönében, de még ez is jobb volt, mint otthon. Azt mondja, tizenéves korában minden bizonnyal magához ragadta volna valamelyik fegyveres alakulat, fegyvert adtak volna a kezébe, s alighanem hamarosan beteljesül édesanyja jóslata. Állandó munkához szabadulását követően sem jutott, csak tengődött, mígnem Líbiát is utolérte a háború. Következett az újabb menekülés, ezúttal ide, a szomszédos Tunéziába. Messzire nem jutott, sorstársaival együtt bezsuppolták a határtól néhány kilométerre lévő Susa menekülttáborba, s fogalma sincs róla, mi lesz velük ezután. Egy dologban biztosak csupán: hazamenni nem akarnak.
Rász Adzsdírnál a konfliktus kezdete óta eltelt három hét alatt kétszázharmincezren lépték át a határt. Többségük, például a hetvenezer egyiptomi vendégmunkás hazament, a líbiaiak ismerősöknél vagy szállodában laknak. A tunéziai hatóságok a zűrzavar ellenére alapos statisztikákat vezetnek, pontosan tudják, mely ország állampolgárai milyen számban érkeznek s távoznak. Mint másnap a polgári védelem helyszínen dolgozó alezredese mutatja, az április 11-i listán magyar állampolgárok is szerepelnek, akik Líbiából Tunéziába léptek át. „Ezek csak ti lehettek, más európai nem járt erre”, teszi hozzá mindjárt nevetve. A polgári védelem tábori kórházat épített a határra; aki betegen, legyengülve érkezik, itt látják el először. Az ellátóhelyet a Külügyminisztérium által megbízott és támogatott egészségügyi csoporttal együtt keresem fel. Három napon át kísérem őket Tunéziában és Líbiában; a feladatuk az, hogy a Magyarország által felajánlott hétmillió forintból beszerzett leginkább szükséges felszereléseket, gyógyszereket a megfelelő kezekbe juttassák. A pénzt megtoldotta a baptista szeretetszolgálat, így érkezett a csoport öt nagy ládával, amelyekbe összesen tízmillió forintot érő adomány került.
Kint tartózkodásunk alatt többször visszalátogatunk a határtól néhány kilométerre fekvő menekülttáborokba, amelyekben napról napra érezhetően nő a feszültség. A tíz-tizenkét ezer afrikai nagy része, körülbelül hétezer-ötszáz a Susa nevű táborba került, a körülmények talán itt a legnyomorúságosabbak. Pontos adatokat, hivatalos helyzetképet az Európai Bizottság humanitárius ügyekért felelős részlegének, az ECHO-nak (European Community Humanitarian Office) a helyi illetékesétől várunk. Hugues Burrowst azonban nem a táborban találjuk meg, hanem Dzserbán, az üdülőszigeten egy luxusszállodában. Rajta kívül szinte az összes nagy nemzetközi szervezet ide vette be magát. Talán a sors fintora, hogy a méregdrága tengerparti szállodát Odysseynak hívják, majdnem úgy, ahogyan a Líbiában indított hadműveletet, amelynek az Odisszea Hajnala (Odyssey Dawn) nevet adták.
A francia szakember azt mondja: az Európai Unió eddig húszmillió eurót költött a menekültekre, leginkább arra, hogy repülőn hazaszállítsa őket. Ez nagy öszszeg, ezért is szeretnék elérni, hogy az érintett államok – például Banglades, Szudán, Sierra Leone – is szálljanak be a költségekbe. Erre azonban nincs sok esély. Ezeknek a kormányoknak ugyanis nincs pénzük különgépekre, vagy ha lenne, akkor sem költenének rá. Durván hangzik, de kimondhatjuk: ők lemondtak saját állampolgáraikról. (Hazánk más európai országhoz hasonlóan repülőgéppel hozta ki távozni kívánó állampolgárait Líbiából.) Az EU munkatársainak dolgát a bürokrácia is jelentősen megnehezíti: jelenteniük kell, ha elhagyják állomáshelyüket, ha pedig autóval el akarnak utazni egy száz kilométerre lévő városba, akkor azt biztonsági okok miatt csak brüsszeli feletteseik engedélyével tehetik. Pedig bizton állíthatjuk: a menekülttáborokon kívül Tunéziában jelenleg semmilyen kockázat nincs.
Hugues Burrowstól megtudjuk, találtak már tébécés betegeket, de járványveszély nincs. Abban bíznak, hogy a nagy nyári hőség beálltáig sikerül jelentősen csökkenteni a menekültek számát, mert a negyven-negyvenöt fokban a táborok gyakorlatilag lakhatatlanná válnak. Még több vízre lesz szükség, megnövekszik a betegségek kialakulásának valószínűsége, s a pusztában álló sátrakban eleve kibírhatatlan lesz az élet. A francia illetékes szerint három forgatókönyv képzelhető el azok számára, akik nem tudnak vagy nem akarnak hazamenni. Rendeződik a helyzet, s akkor visszatérhetnek Líbiába; megfelelő papírok birtokában megpróbálnak Tunéziában beilleszkedni; illetve Európába mennek. Néhány ország már fel is ajánlotta, hogy fogad be menekülteket, uniós országként hamarosan alighanem hazánk is csatlakozik hozzájuk. Összesen talán háromezer emberről lehet szó, nekik igazolványokat, menekültstátust, hosszabb távon pedig munkát szerezni nagy kihívás.
A susai táborban pattanásig feszült a helyzet. A rendet a hadsereg tartja fenn, de a katonák jelenléte önmagában nem elég elrettentő. Szudáni és elefántcsontparti menekültek tüntetést szerveztek, hogy így hívják fel a figyelmet helyzetükre, s mint ilyenkor lenni szokott, elszabadultak az indulatok. A katonák végül gépkarabélyokból leadott figyelmeztető lövésekkel fékezték meg őket. Kedden délután szemtanúi lehetünk, amint az egyenruhások parancsnoka bottal üti-vágja kíméletlenül a kerítésen átjutva a sátrához keveredett fekete férfit, aki, hogy a még súlyosabb verést megússza, a szögesdróton átmászva fut vissza társaihoz. A katonák azt mondják, rátámadt az ezredesre. Hogy pontosan mi történt, sosem tudjuk meg, fotóinkat és filmfelvételeinket azonban végignézik, hogy véletlenül se kerüljön ki olyan kép, amelyik esetleg botrányt kelthet. Ezeket az eseteket leszámítva azonban a tunéziai hatóságok urai a helyzetnek, a katonák alapvetően kulturáltan és udvariasan viselkednek. Az embertelen állapotokért sem ők, sem a segélyszervezetek nem vádolhatók, néhány nap alatt kellett a semmiből felépíteni a táborokat, messze minden nagyobb településtől.
Felkapaszkodunk a tábor melletti kis dombra, körbenézünk. Előttünk ezernyi sátor, mögöttünk a félsivatagos táj, valahol messze pedig a tenger, amelynek sós illatát néha idáig sodorja a szél. Megfordulok, az eddig a hátam mögött lévő nagy pusztaságban is embereket látok jönni-menni. A földön mindenhol szemét, a szúrós sivatagi növények bogain is nejlonzacskók lobognak. A semmiből a semmibe tartó feketék kezében legnagyobb kincsük, az egyforma sárga vizesballon. Elképzelni sem lehet képet, ami ennél a látványnál jobban leírná a valódi Afrikát.
A menekültek többsége örömmel fogad bennünket, panaszkodnak a kamerának, mások tőlünk kérnek tanácsot, mit tegyenek, kihez forduljanak. Az egyik szomáliai srác, Ahmed még Hargejsában élő rokonának az e-mail címét is felírja. Hetente egyszer három percet beszélhetnek telefonon innen a táborból, azt mondja, ha van bármilyen ötletem, feltétlenül írjak neki. Heten nem tudtak többet várni, épp ottjártunkkor a tengeren át próbáltak eljutni Olaszországba, de belefulladtak a vízbe.
Estéinket Benguardenben, a határ előtti utolsó nagyobb településen töltjük. A városka a rossz nyelvek szerint csempészésből tartja fenn magát. Turisták nem járnak erre, a szállodában rajtunk kívül tunéziai és líbiai kamionsofőrök laknak. A felszolgált kávé pocsék, a szomszéd üzletből származó, francia recept szerint készült bagett és croissant viszont olyan, mintha párizsi pékségben vettük volna. A kissé megkopott, arab retró hangulatú háromcsillagos Palace-t a legjobb hotelnak tartják a környéken, mivel itt minden szobához külön fürdőszoba is jár meleg vízzel.
Utolsó nap úgy döntünk, megkeressük a senki földjén rekedt palesztin családot. Tagjai nagyon nem akartak visszamenni Líbiába, ide, Tunéziába pedig továbbra sem jöhetnek. Ha kihozni nem tudjuk is őket, adnánk nekik pár száz dollárt a még rendelkezésünkre álló pénzből, abból ellehetnek egy darabig. A tunéziai határőrök nem akadékoskodnak velünk, mi könnyen átléphetjük a határt. A családot azonban már sehol sem találjuk.
origo.hu
Miért verik egymást ripacs celebek a Sztárboxban? - videó
