Nehéz elgondolni, mit üzenne mifelénk mondjuk egy Dargay Attila Koncertközpont, esetleg egy Zichy Mihály Hangversenyterem felépítése? Kommunikációs szakemberek percek alatt összetákolnák a „posztmodern képzettársítás megtermékenyítő ereje” vagy a „társművészeti beszüremlés artisztikus koncepciója” kezdetű paneleket, miközben azt éreznénk, valami mégse smakkol. Los Angelesben bezzeg hatalmas épület nőtt ki nyolc éve, a Walt Disney Koncertterem. Hollywood közelsége és a Disney família pénztárcájának bősége az ok, hogy ez az olvadt fémlapok halmazának látszó épület több mint kétezer néző mellett még a helyi filharmonikusoknak is otthont adhat.
És hogyan indul Gustavo Dudamel második szezonja a zenekar élén? Erről szól mai koncertfilmünk. A felkapott venezuelai karmesterről korábban írtunk, várakozva a zenei élményekre, amelyek a sztárolását megalapozzák.
Ezen a gálakoncerten is a rátermett fiatalember vezényel, aki a világ egyik legjobb együttesének élén semmi különöset nem csinál. Zenekara gyakorlatilag fel sem pillant rá, pedig Dudamel – kotta nélkül – nyilván ezért dirigál. (Más olvasatban: húsz próbával mindent beidegzett muzsikusaiba, így mindent tudnak, ki se kellene állnia. De kiáll…) Arcán váltakozik a derű és az expresszió, ha kicsit lötyög is a szekundhegedű figurája egy-egy nehezebb állásban, a karmesterre állított optika nem teszi lehetővé, hogy lereagálja a történteket; az arcba tolt kamerák miatt silányul a zenei együttműködés.
A sztárvendég is latin csillag, a jelen legjobb koloratúrtenorjának kikiáltott Juan Diego Florez. Biztosra veszem, hogy az irdatlan nagy, de állítólag kitűnő akusztikájú teremben Florez rosszul hallja magát. Mindent erő felett szólaltatna meg, és végig magasan intonál. Kedvenc Rossini-áriái így is virtuózak, de most, hogy lemezeivel ellentétben nem nyeletik le vele a mikrofont, elveszni látszik a térben ez a desszertszerűn lírai hang. Csillapíthatatlan vágya, hogy – jócskán felfújva karcsúságát – hősi pillanatokat orozzon magának, miközben egy vidám legóvilágból szólal meg.
A látottak alapján kérdés, vajon mennyire nyomhatja rá a bélyegét a karmester és a szólista származása a repertoárra. Elfér-e benne a mifelénk méltán ismeretlen, de ugyancsak perui Chabuca Granda slágerszerző édeskés virágéneke, amivel a második félidő eltelik? Rost Andreától például nyilván rossz döntés lenne, ha Zerkovitz-estet nyomna le az amerikai koncertközönség torkán – nem is tenne ilyet.
Fricsay Ferenc, később Ferencsik János és Sir George Solti is úgy exportálta a magyar kultúrát, hogy annak válogatott, legértékesebb termékeit vitte külföldre.
A ráadásban a kilenc C-s Tonio-ária fut, állva tapsol Kalifornia. Mégsem színarany minden, ha a vége jó.
(Szezonnyitó Los Angelesben – Deutsche Grammophon DVD, 2011.)
origo.hu
Mutatjuk az M3-as autópályán gördeszkázó férfit
