Vabank

Egyszerre három háború és számos válságövezetben teljesített küldetés. Bizonyára világbirodalom lehet, amelyik ilyen kihívásokat elfogad. Franciaország nem az, mégis ilyen akciókba bonyolódott. Milyen előnyöket rejt ez a harcias magatartás Párizs számára?

Rossz visszhang
A világsajtó korántsem pártolja Franciaország kardcsörtetését. Most a franciák lehetnek elégedetlenek a nemzetközi sajtóvisszhanggal. „Sarkozy csak azért nyit újabb és újabb frontot, hogy előkészítse újbóli megválasztását” – ezzel vádolta a francia elnököt a Le Soir belga napilap. Az amerikai hírmagazin, a Newsweek első lapján a líbiai beavatkozásra utaló karikatúrát közölt Sarkozy háborúja címmel. A cikk arról számolt be, hogy mennyire örült a francia elnök, akit a lap „teljességgel megszállottnak” nevez, hogy a líbiai konfliktusban az „első lövést” ő adhatta le. A Hindustan Times indiai napilap az Új francia napóleoni korszak című írásában felvetette „annak a népnek a skizofréniáját, amelyik nyolc évvel ezelőtt oly hevesen ostorozta az Egyesült Államok Irak-ellenes hadjáratát”. A kínai Zsenmin Zsipao, a Kínai Kommunista Párt lapja megállapította, hogy Sarkozy új szerepét, amelyet a líbiai beavatkozás vezetőjeként kíván eljátszani, nem lehet igazán komolyan venni. A Corriere della Sera olasz napilap különösképpen arra a „kanyarra” hívja fel a figyelmet, amelynek végén Franciaország egyszerre csak átvette a nemzetközi közösség vezetőjének szerepét. De legkeményebben az olasz Panorama – egyébként többnyire Berlusconi-párti – hetilap bírálta a francia elnököt. A címlapján Bonaparte-ruhában feszítő Sarkozy képe alatt a felirat: Sarkofago, azaz Szarkofág. A baloldali Berliner Zeitung újságírója keresetlen szavakkal „háborúba menő őrült bohócként” jellemezte a francia államfőt: „Úgy tűnik, hogy Sarkozy egyedül akarja megleckéztetni a líbiai diktátort. Néhány hónapja még atomerőművet akart eladni neki. Azóta azonban már Sarkozy a Kadhafi-ellenes vadászatot vezeti. Ez ember ember elleni harc lesz.”

Csapataink a világ minden sarkában harcban állnak – idézhetnénk a régi hadijelentést. Az e heti franciaországi beszámolók: Nyugat-Afrikában a kétszáz fős francia elit egységnek sikerült elfognia Elefántcsontpart volt elnökét. Természetesen az Élysée váltig tagadja ezt, szerintük az ország új államfőjének haderejéé a dicsőség, ennyire azért mégsem avatkoznak be a belügyekbe. Líbiában folytatódik a NATO-légtérzár (és a szövetség tehetetlenkedése is). És itt a legkeményebb háború, az afganisztáni, amelyben a leghalványabb a győzelem reménye. Napról napra jönnek a jelentések, amelyek csak igen ritkán számolnak be sikerekről, inkább a veszteségeket veszik számba. Ezeken a térségeken kívül is a világ számtalan más forró pontján szolgálnak franciák békefenntartó missziókban Koszovótól kezdve Libanonon át egészen Csádig.
Három háború egyszerre, ez csak a legnagyobbak kiváltsága. Nicolas Sarkozy államfő, a francia haderők főparancsnoka ebből kettőbe, a líbiai és elefántcsontparti vállalkozásba úgy fogott bele, hogy sem a nemzethez nem intézett üzenetet, sem pedig a francia törvényhozás képviselőit nem tájékoztatta szándékairól. Még jó, hogy szinte teljes volt a társadalmi egyetértés, hogy cselekedni kell, nem lehet megvárni, míg a líbiai kormányerők elérnek Bengáziba, a felkelők központjába, és ott vérfürdőt rendeznek.
A francia kormány, amennyire meglepetten követte az „arab tavasz” kezdetét, és az általa korábban támogatott diktátorok mentegetésére hajlott, olyan váratlanul állt a szabadságot követelők pártjára, méghozzá nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Pedig három hónapja, a tuniszi fordulat idején még a be nem avatkozás távolságtartó magatartására jött utasítás Párizsból. Most az új francia diplomáciai vezető, Alain Juppé a NATO fokozottabb szerepvállalását sürgeti Líbiában.
Valószínűleg a francia fővárosban is ismerik a mondást: aminek nem tudsz gátat vetni, annak állj az élére! Az arab országokban a tömegek szabadságot akarnak, emberibb életet követelnek, elegük van az évtizedek óta rajtuk élősködő kényurakból. Épp azokat az eszményeket kérik számon, amelyeknek Franciaország volt kétszáz éve a letéteményese. Felejtsük hát el gyorsan azokat a diktátorokat, akikkel évtizedekig olyan jól kijöttünk, és akikkel gyümölcsöző együttműködést alakítottuk ki – talán ilyen következtetések után jutottak a teljes hátraarc politikájához Párizsban.
Az sem mellékes, hogy a régi felfogás alaposan próbára tette volna a francia külpolitikát. Párizs elvesztette volna az arab térségben meglévő befolyását, ha nem cserélik le a régi lemezt. És bár a helyzet továbbra is igen bizonytalan az egész arab világban, az látszik, hogy a múlt emberei, a diktátorok egyre inkább a partvonal mögé szorulnak. Ha egyesek közülük megőrzik is hatalmukat, olyan engedményeket kell tenniük, amelyek hosszabb távon kikezdik uralmukat.
Franciaország – felismerve küldetését – jelentősebb szerepet kíván játszani a nemzetközi politikában, és nem csak a szavak szintjén. Nicolas Sarkozytől korántsem áll távol az a kép, hogy a világpolitika egyik vezető szereplője legyen. Még az sem kizárt, hogy ha megválik francia elnöki posztjától, valamelyik nagy nemzetközi szervezet élén látjuk majd újra őt.
Emlékezzünk csak a 2008-as gazdasági válság kirobbanását követő időszakra, amikor olyannyira pezsgett: szemmel láthatólag élvezte, hogy ő diktálhatja a tempót a megrendült világnak. Különböző megújító ötletei közül némelyek megvalósultak, míg másokra a feledés homálya borult. Elnöksége négy évének kétségtelenül legsikeresebb időszaka volt ez.
Nem úgy, mint a jelenlegi. Sarkozy népszerűsége minden egyes felméréssel újabb negatív csúcsot ér el. Egy e heti közvélemény-kutatás szerint egy évvel az elnökválasztások előtt csupán a francia választók húsz százaléka fejezte ki bizalmát Sarkozy iránt. A válaszadók háromnegyede úgy nyilatkozott, hogy megrendült a hite az államfőben.
Miért is? Elsősorban a be nem tartott ígéretek miatt. A növekvő árak és munkanélküliség miatt. Azzal vádolják, hogy „a gazdagok kiszolgálója lett”. Hogy a „Nemzeti Front játékszerévé vált”, magyarán mindent megtesz azért, hogy politikájával megelőzze jobbról a nemzeti jobboldalt.
Számos politikai elemző szerint Sarkozy most vabankot, mindent vagy semmit játszik a francia katonai szerepvállalással. A belpolitikai kudarcok után a külpolitikai sikerek fényével akar valamit visszahozni elvesztett népszerűségéből. Ez ésszerű lenne, hiszen már láttuk, hogy a nemzetközi színtéren dinamikussága, elsöprő lendülete hozott neki babért. Ám számosan megjegyzik, hogy túl sokat kockáztat. Itt emberéletekről van szó. Eddig francia katona áldozata sem a líbiai, sem az elefántcsontparti kalandnak nem volt, de bármelyik pillanatban lehet.
A franciák kétségtelenül büszkén figyelik hazájuk nagyobb nemzetközi szerepvállalását, hiszen katonáik a „jó” oldalon harcolnak. Líbiában az ENSZ felhatalmazásával azért indulnak bevetésre a francia vadászgépek, hogy a polgári lakosságot ne érhesse támadás a Kadhafi-féle erők részéről. Elefántcsontparton a törvényes elnököt támogatják, szintén a világszervezet hozzájárulásával. Mások az emberi jogok védelmében üléseznének napestig, ám Franciaország tettekkel felel, senki sem vádolhatja az országot köldöknézegetéssel.
Párizs elsőként ismerte el a Bengáziban székelő Átmeneti Nemzeti Tanácsot, a líbiai felkelők ideiglenes kormányát. Ebben és az ENSZ légtérzárlatot kikényszerítő határozatában is szerepe volt egy francia sztárfilozófusnak, Bernard-Henri Lévynek. Ő volt az, aki személyesen elment a líbiai ellenállók központjába, ahonnan Párizsba hazatérve feltárta „a valós helyzetet” az államfő előtt, aki hallgatott a tanácsaira.
Más korszakokban is voltak filozófusok, akik hatottak a francia politikára, de ilyen szenvedélyes és kikezdhetetlen állásfoglalást, mint amilyeneket a közelmúltban a világon előforduló háborúk megítélésében sorozatban kapunk Bernard-Henri Lévytől, nem sokat lehetne manapság idézni.
Ám Sarkozy katonai szerepvállalása nem aratott sikert szövetségesei körében. Jól mutatja ezt, hogy rövid időn belül megfosztották az akcióvezetéstől a NATO javára. Ám már az észak-atlanti szövetség sem biztos abban, hogy a légicsapásokkal térdre lehet kényszeríteni Kadhafit, mint arról a napokban a szervezet főtitkára beszámolt. A francia válasz nem késlekedett: Juppé külügyminiszter szokatlanul kemény állásfoglalásban bírálta a NATO-t, mert az szerinte nem tesz meg mindent a siker érdekében.
Felrémlik tehát az elhúzódó válság képe. Az biztos, hogy Sarkozy gyors, könnyen megszerezhető győzelemre számított, nem pedig vég nélküli légi háborúra, esetleg szárazföldi beavatkozásra. Mi lesz, ha elszámította magát? Vajon milyen következménye lesz az otthoni közvéleményre nézvést, ha fél év múlva sem látszik fény az alagút végén? Arról nem is beszélve, ha mégis meg kell egyezni a Kadhafi-klánnal, és hatalomban maradhatnak. Ebbe jobb nem belegondolni.
Elefántcsontparton már kiderült, hogy még a párizsi kerület, Neuilly polgármestereként maga Sarkozy adta össze a most hatalomra került Ouattarát és feleségét. Öreg barátjával az elmúlt négy hónapban is telefonkapcsolatban állt a francia elnök. De a polgári lakosság védelmét hangoztató ENSZ-beavatkozás, amelyhez a francia expedíciós erők is csatlakoztak, vajon miért nem védte meg az ország nyugati részén az Ouattara-katonák által lemészárolt százakat?
Hiába ígérte elnöksége kezdetén Sarkozy, hogy új fejezetet nyit Franciaország Afrika-politikájában. Most joggal mutathatnak rá az elemzők: semmi sem változott, ha Párizs úgy akarja, akkor eltávolíthat bárkit, és hatalomba segítheti embereit.
Ez is olyan Sarkozy-ígéret, amely szemfényvesztésnek bizonyult.