Vitatéma Hágából

Nem jó most horvátnak lenni. Ahogyan korábban szerbnek lenni sem volt felemelő érzés. A szörnyű délszláv testvérháborút követően általában a nyugat-balkáni származás jelentett szűnni nem akaró frusztrációt. Túl kevés a hely, az információ, s a személyes érintettség ahhoz, hogy bölcs következtetésekkel osszunk igazságot az Ante Gotovina elleni hágai ítélet kapcsán. Nemzeti hős, háborús bűnös vagy csupán egy feladatát teljesítő tábornok? Nem kétséges, hogy csak történelmi távlatokból lehet majd némileg objektív ítéletet mondani a hágai döntés jogosságáról és Gotovina valós szerepének megítéléséről.
A horvátok nagy többségének természetesen nincsenek kételyei afelől, hogy igazságtalan ítélet született a Nemzetközi Törvényszéken. Jadranka Kosor miniszterelnök elmondása szerint biztos volt abban, hogy felmentik Gotovinát. A katolikus püspökök is a tábornok felmentéséért imádkoztak előzőleg Horvátországban. Zágráb központjában hatalmas kivetítőkön követték a hágai ítélet kihirdetését, amely után a sokezres tömeg spontán tüntetésbe kezdett, az embereket sokkolta a szerintük katasztrófával felérő ítélet. Ma, sok év elteltével leegyszerűsödnek a közelmúlt történései. Könnyebb hitelt adni a horvát csatlakozást halasztani kívánó unió hágai befolyásáról szóló pletykáknak, mint felidézni azt, hogy Gotovina a spliti műveleti övezet főparancsnokaként részese volt annak az 1995-ös hadműveletnek, amely miatt kétszázezer szerb elmenekülni kényszerült horvátországi lakhelyéről, a Krajinából, s amelyet civilek meggyilkolása, deportálások, embertelen cselekedetek kísértek.
A súlyos ítélet valószínűleg tovább csökkenti az Európai Unió amúgy is megcsappant népszerűségét a balkáni államban. Brüsszel nagyjai minden eszközzel igyekeznek halasztani a horvát csatlakozást, s az igazi okokat csak találgatni lehet. Egyesek arról beszélnek, hogy Zágrábnak be kell várnia Belgrádot, mások a kelet-közép-európai térség iránt megnyilvánuló nyugati ellenszenv újabb megnyilvánulását vélik felfedezni e törekvésben. A horvátok közben gazdasági gondokkal küzdenek. A kivitel éppen a legtöbb pénzt hozó termékek – jármű- és hajógyártás – esetében esett vissza jelentősen, egyrészt az állami támogatások Brüsszel által megkövetelt megszüntetése és a hajógyárak privatizálása, másrészt a nyersanyagárak megnövekedése miatt. Talán újra népszerűek lesznek azok a néhány évvel ezelőtt még sok helyen fellelhető óriásplakátok, amelyek a tábornokot hirdették örök győztesnek a horvát EU-tagság és Gotovina párharcában.
A hágai ítélet nyomán nyilván ismét megmondóemberek hadai írnak majd nyugat-európai fővárosok füstmentes szerkesztőségeiben a balkáni barbárokról és a rosszfiúk jogos bűnhődéséről. Eközben horvátok dühöngenek, szerbek jubilálnak, magyarok vitatkoznak kocsmaasztalok mellett arról, kinek az oldalán is volt az igazság a könyörtelen testvérháborúban. Továbbra sem az a téma, miként is lehetnénk mi együtt erősek e viharvert térségben, hogyan tudnánk közös érdekeink előtérbe helyezésével felülemelkedni vélt vagy valós történelmi sérelmeinken. Bármennyire is vitatható ugyanis az Ante Gotovina elleni ítélet vagy éppenséggel a szerb Ratko Mladics reménytelennek tűnő fellelése, ezek a kérdések már a múlt részeit képezik. Hogy térségünk érdekérvényesítő képessége milyen lesz az unióban, az Horvátország uniós csatlakozásán, de az egész Nyugat-Balkán jövőjén is múlik. Hága után most Brüsszelnek kellene bizonyítania.