A hátsó szobában

Húsz év múlva finanszírozhatatlan lesz az ország, két év múlva élhetetlen Borsod egy része, ha nem történik sürgősen szemléletváltás romaügyben – vallja Forgács István. A zalai lovári közösségből származó szakértő szerint célzott képzések és munkahelyteremtés szükséges, különben a fiatal cigányok menthetetlenül szüleik sorsára jutnak.

Forgács István 1976-ban született Zalaegerszegen. Lovári közösségből jön, mint mondja, egyik anyanyelve a cigány, a másik a magyar. Az Államigazgatási Főiskolán diplomázott, elvégezte a New York-i Columbia Egyetem nyári vezetőképző kurzusát. Az utóbbi bő egy évtizedben tevékenykedett a civil szférában és az állami szektorban is, Strasbourgban az Európa Tanács munkatársa volt, a Medgyessy-kormány alatt pedig a Miniszterelnöki Hivatal osztályvezetője. Jelenleg független szakértőként dolgozik, konzultánsi munkákat is vállal a közép-európai régióban. Két gyermeke van, egy két és fél éves és egy négy hónapos.

Érdemben senki, egyetlen párt vagy kormány sem tudott vagy nem volt hajlandó hozzányúlni a cigányság problémáihoz a rendszerváltozás óta. Ezek után reménykedhetünk-e még érdemi lépésekben?
– A kérdéssel nem foglalkozott a politika valódi mélységében. A demográfiai mutatók pedig rohamosan romlottak húsz év alatt. Ha – tegyük fel – egyik napról a másikra eltűnnének a feszültségek cigányok és nem cigányok között, az ország akkor sem lesz már sokáig finanszírozható az eltartók és eltartottak egyre romló aránya miatt. Az állam teljesítőképességéhez képest már most igen nagy azoknak a fiataloknak a száma, akik a következő tizenöt évben nem szereznek megfelelő végzettséget, majd nem találnak munkát maguknak. Vagyis egyre kevésbé áll rendelkezésre olyan fiatal munkaerő-állomány, amely érdemi termelést végez. S ki kell mondani, ezeknek az elkallódó embereknek a jelentős része cigány.
– Ha ezeknek a fiataloknak szakmát adnánk a kezükbe, vajon el tudnának helyezkedni? Tényleg kezükbe vehetnék sorsuk irányítását?
– Számokra és konkrét célkitűzésekre volna szükség. A három legsúlyosabb helyzetben lévő megyében célzottan működő szakiskolákat kellene létrehozni. Ezekből elsősorban olyan cigány fiatalok kerülhetnek ki megfelelő szakképesítéssel, akik számára munkahely-teremtési programokkal helyben lehetne állást teremteni. Lehet támogatni az Audit Győrben, a Mercedest Kecskeméten, ezek fontos dolgok, de ha összeadjuk, mennyi pénzt fog az ország a következő húsz évben segélyre kifizetni Borsodban, s megnézzük, mennyi bevételünk származik a két autógyárból, a számok lehet, hogy nem lesznek arányban. Ösztönözni kellene a beruházókat, hogy olyan területre menjenek befektetni, ahol ennek igazán nagy társadalmi haszna van az ország számára. Az államnak kell kitalálnia, mivel motiválja a cégeket, elvégre neki az érdeke, hogy az ország azon részeiben, ahol most nagyon sokat költ segélyezésre, emelje a foglalkoztatottságot.
– Vagyis mivel a külföldi befektetők így is példátlanul magas kedvezményeket kapnak Magyarországon, meg lehetne határozni számukra, hogy hol telepedjenek meg?
– Így van. S ha egy cég rábólint erre, akkor az állam létminimum alatt élő családokból származó fiatalok képzésével és irányításával biztosít neki munkaerőt. Ebből nem kell etnikai kérdést csinálni, de az érintettek úgyis nagy számban cigányok lesznek. Ha a helyzetüket javítjuk, keresetet biztosítunk nekik, azzal remélhetőleg az etnikai feszültségeket is csillapítjuk.
– Vannak-e olyan állapotban most ezek a fiatalok, a leghátrányosabb helyzetűek, akik a családban talán még senkit sem láttak tartósan dolgozni, hogy mondjuk három év múlva szakképesítést lehessen adni a kezükbe? Nem az alapoknál kellene kezdeni?
– Először erőforrást kellene biztosítani ahhoz, hogy feltérképezzük, kikről is van szó. Reálisan azt mondom, 2012 januárjában keresztféléves képzéssel ötszáz fiatalnak biztosan el lehetne indítani a programot, ami célzottan előretolja őket, szakmát ad a kezükbe. Aztán minden évben lehetne emelni a számukat.
– Csakhogy nem állnak sorba a nagy cégek, hogy sok ezer új munkahelyet teremtsenek Kelet-Magyarországon.
– De ha el sem kezdjük a munkát, ha ezeknek az embereknek nem adunk legalább lehetőséget, akkor ugyanúgy nem fog változni semmi, mint az elmúlt húsz évben.
– Nem az a bajok gyökere, hogy húsz év óta még csak nevén sem lehetett nevezni a problémát?
– A következő választást a cigányügy dönti el, ez szerintem tény. Évek óta erőltetem, hogy alakuljon cigány vállalkozásfejlesztő akadémia. Hogy teremtsenek egymásnak a romák piacot. Ha egyikük nyit egy pékséget, szomszédai valószínűleg tőle veszik majd a kenyeret. De ahhoz tudni kell céget alapítani meg kenyeret sütni. Régóta sürgetem, hogy nyíljon takarékszövetkezet a romák számára, de mindenhol csak a döbbenettel találkozom, hogy minek. Pedig ha megtanítanánk a cigányokat arra, hogyan bánjanak a pénzükkel, talán megint egy lépéssel közelebb vinnénk őket ahhoz, hogyan is kellene együtt élniük a többségi társadalommal. Sikereket eddig csakis helyben, térségi szinten tudtunk elérni, a központi kormányzatnak ezekhez kellene célzottan támogatást nyújtania. Mintha a roma jogvédők sem értenék meg, hogy 800 ezer embert nem lehet csak úgy beletolni a többségi társadalomba.
– Ehhez ki kellene mozdulni a Kossuth térről, s tapasztalatokat gyűjteni arról, hogyan is néz ki a nagy magyar valóság.
– Vagy legalábbis ki kell alakítani azt a rendszert, amely hiteles információkkal látja el a központot a végekről. Ameddig a jogvédők, nemzetközi szervezetek azt erőltetik, hogy beszéljünk 800 ezer roma emberről, akiket kollektíve ér diszkrimináció ebben az országban, addig nem megyünk előre. Nem szabad mindent az országos politikára kivetíteni, ám helyi kezdeményezésekkel igenis lehet eredményeket elérni. Ha kimondanánk kellően egyértelműen, hogy a mai Magyarországon élő körülbelül 800 ezer cigány ember valós erőforrása kellene hogy legyen a jövőben az államnak, akkor azzal már tisztáznánk egy alapvetést. Ezután következhetne az, hogy a felek tudjanak érdemben tárgyalni egymással. A lehető legtöbb olyan települést kell megtalálni, ahol ehhez adottak az alapvető feltételek. Helyszínelők nevet kapott korábban az a koncepcióm, amelynek az a lényege, hogy az állam nevében járjon el öt–hét, a lehető legjobban képzett szakember, akik a hét négy napját vidéken töltik, s ahol konfliktus van, fojtsák el, ahol pedig növekszik a feszültség, próbálják meg kezelni.
– Ez realitás? Akkor is folytatják majd a párbeszédet, amikor a mediátorcsoport elmegy?
– Az, hogy telepítek egy új rendőrőrsöt mondjuk Ózdra, önmagában nem megoldás. Ha sikerülne a meglévő feszültségeket visszafojtani, az már afelé mutatna. Egy kis csapat, amilyet vázoltam, persze önmagában kevés. De induljunk ki megyei szintről. Készítsünk konfliktustérképet, nézzük meg, hol van a legnagyobb gond, s kezdjük el ott a munkát. A napokban érdemi egyeztetéseket folytattam a Heves megyei kormánymegbízottal, Horváth Lászlóval, s úgy tűnik, ott megyei szinten elkezdődhet a munka. Példamutató és reményteljes mindaz, amit ők szeretnének.
– Csakhogy legutóbb Gyöngyöspatán is azt tapasztaltuk, hogy a helyi kisebbségi vezetők, miután Horváth Aladárral és jogvédő társaikkal átbeszélgették az éjszakát, másról sem tudtak panaszkodni nekünk, mint hogy mekkora a náciveszély. Ilyenkor hogyan lehet normális mederbe terelni a beszélgetést?
– Tény, Patán túl vagyunk azon a ponton, ahol még érdemi eséllyel lehet kezelni a problémát. Ugyanis előbb jelentek meg a félfasisztának tartott alakulatok, az országos jogvédők, a nemzetközi szervezetek, mint ahogy a helyi vezetőkkel sikerült volna leülni s tisztázni, hogy mindenki a nyugalom megőrzésében érdekelt. Ha már belépnek mindenféle külső szereplők, akkor mindenki a maga politikai s egyéb szándékai szerint interpretálja az eseményeket. A valósággal való szembenézés sokaknak sérti az érdekeit. Legyen gond, balhé. A cigány családok táborozását szervező amerikai üzletembernek a kapcsolatai révén biztosan lenne rá lehetősége, hogy érkezzen sok pénz valódi jogvédelemre, közösségépítésre, közösségi terek építésére. Az ő érdekeit azonban lehet, hogy nem ez szolgálja. Pedig nyilván ő is látja, milyen jót tenne, ha valaki elmagyarázná a cigányoknak, mire jó az iskola, miért ne dobálják be a segélyt a játékgépbe, de ő és társai valamiért nem erről beszélnek. De Gyöngyöspatán sem lehet akkora szembenállás, hogy a mérsékeltebben gondolkodó embereket idővel ne lehessen leültetni egymással szemben.
– Az úgynevezett jogvédők eddig mindenhol megjelentek, ahol a legkisebb probléma is felmerült, s az utóbbi években jelentős politikai hátszelet is kaptak a tevékenységükhöz. Bizonyos pártoknak mintha a feszültség fenntartása lett volna a céljuk, hiszen létezésük szükségességét próbálták igazolni azzal, hogy úton-útfélen fasizmust kiáltottak. Ön nem így látja?
– Meg kell előzni őket. Gyöngyöspatáról is mindenkit haza kellene küldeni, a jogvédőket, az amerikai üzletember köreit, a terepszínű nadrágosokat, mindenkit. Bízzuk rá a helyben élőkre, hogy mit akarnak kezdeni a helyzettel. Igaz, már felheccelték őket, és meg is fáradtak az emberek. Senki sem arról beszél, hogy abból a 13 éves cigány fiúból, akit folyton kameráznak, vajon lesz-e pár év múlva remek szakmunkás. Ő most sokaknak csak arra kell, hogy készítsenek róla pár közelképet, majd szétküldjék a világba azzal, hogy szegény nagyon retteg. A másik oldalon meg azt az asszonyt látjuk, akit pofon vágott egy roma nő; őt meg csak arra használták fel, hogy bizonygassák, lám, lehetetlen együtt élni a cigányokkal.
– A sajtó sémákban gondolkodik, s ha lemegy mondjuk egy német stáb a „terepre”, akkor síró cigány gyerekek és ijesztő, teletetovált bőrfejűek kellenek neki. Ha azt mondjuk, hogy a helyzet ennél kissé összetettebb, az már nem érdekli, nem fér bele a koncepcióba. Nem kezdett a politika is ugyanígy féligazságokat tartalmazó sémákra építeni?
– Mi most pártatlan, őszinte, a tabukat is döntögető beszélgetést folytatunk. A szavazók döntő többsége szerintem ugyanígy gondolkodik. A pártok mégsem mernek a lényegről beszélni. Arról vitatkoznak, hogy például mi a szegregáció, vagy kit miért nevezünk cigánynak, ahelyett hogy az alapvetésekben egyetértenének, és elhangozna: húsz év múlva finanszírozhatatlan lesz az ország, két év múlva élhetetlen Borsod egy része.
– Ön szerint mit gondol a szavazók döntő többsége?
– Azt, hogy az előítéletei cigányügyben folyamatosan beigazolódnak. A pártok szavazóinak szerintem 60-70 százaléka majdnem azonosan gondolkodik a cigányokról.
– De megint csak adódik a kérdés: érdeke-e minden politikai erőnek megoldani a problémákat, hiszen ha ez megtörténne, egyesek pont azt a muníciót veszítenék el, amelynek köszönhetően tényezővé váltak?

*

– A Jobbik azzal nyerhetne legtöbbet a cigányügyön, ha előjönne a saját jól kidolgozott, valóban szakmai és nem érzelmi alapú koncepciójával. Konstruktív módon azonban egyetlen párt sem teszi bele a programjába a kérdést. Mindenki próbál igazodni ahhoz, mit mondott a másik fél. Például úgy tűnt, az LMP-sek egyetértettek azzal, hogy menekíteni kell a cigányokat Gyöngyöspatáról, mert jött hat terepszínű nadrágos ember. A párt első embere pedig azt mondta, a kormány magára hagyta a vidéki Magyarországot. A vidéki Magyarország ugyanakkor egyre jobban összezár a cigányokkal szemben, panaszainak jelentős része a cigányok miatti elkeseredésről szól. Azt viszont nem hiszem el, hogy a helyben dolgozó politikusoknak, településvezetőknek ne lenne érdekük, hogy a környezetükben rendben menjenek a dolgok. Szerintem a politika előbb-utóbb lemegy vidékre. A kétszáz fős parlament mellett, ahol különválasztják a képviselőséget és a polgármesterséget, újból érdem lehet helyi vezetőnek lenni.
– Gyöngyöspata, ha másra nem is, arra talán jó lehetett, hogy felszínre hozott egy hatalmas országos problémát. A kormány azonban mintha megragadt volna annál a hiténél, hogy a törvénytisztelő állampolgárokat az „egyenruhás bűnözőktől” kell megvédeni, s ezzel megoldódik a gond. Nem engedhetnének meg maguknak ennél mélyebbre ható intézkedéseket?
– A Fidesz akár holnaptól félretehetné szemérmességét, az attól való reszketését, hogy mit ír majd a külföldi sajtó, s azt mondhatná, nézzük meg, melyek azok a felismerések, amelyeket átvehetünk másoktól, az élére állunk annak, amit az emberek döntő többsége gondol. Az embereket ugyanis nem érdekli a politikai adok-kapok. Az érdekli őket, miért nem történik semmi.
– Mennyire érzi sürgetőnek a roma elitváltást?
– Nem szeretem ezt a kifejezést, hogy elitváltás. De kellene. Száz Járóka Líviához hasonló szereplőre lenne szüksége a magyar társadalomnak.
– Ők rendelkezésre állnak, és várják, hogy végre színre léphessenek?
– Jól gondolkodó cigány emberek, akár kevés iskolával, de jó hozzáállással biztosan rendelkezésre állnak. A kérdés az, hogy a politika számít-e rájuk vagy sem. Több száz olyan roma közösség létezik, amely párbeszédre alkalmas. Képzett emberek is vannak, de kellenének még. Néhány évvel ezelőtt levélben fordultam az egyik politológusként is jól ismert korábbi döntéshozóhoz, a roma fiatalok politikai elköteleződéséről és szakmai képzéséről értekeztem benne. Kaptam is választ, de az illető udvariasan azt írta, szerinte ez a kérdés jelenleg nem aktuális. Így az sem, hogy a saját politikai iskolájában képezzen értelmes roma fiatalokat… Most biztosan nagy segítséget jelentenének az ott végzettek, leginkább a kormány számára.
– Ön nem tagja egyetlen pártnak sem, nem visel kormányzati pozíciót, nem vezet politikai befolyással bíró kutatóintézetet. Miért gondolja, hogy a döntéshozók közül kíváncsi valaki a véleményére?
– Azt tapasztalom, hogy azok a szakemberek, szakpolitikusok, akik részei lettek egy holdudvarnak, azzal vannak elfoglalva, hogy bizonyítsák lojalitásukat. Tehát kérdés, hogy jó-e a tűz közelébe kerülni. Kérdés, merünk-e bátran gondolkodni és beszélni ilyen helyzetből.
– Így viszont az a kérdés, ad-e időpontot a fontos ember titkárnője…
– Igen, ezzel számtalanszor szembesülök. De nem is az egyes személyek szerepe az érdekes, hanem az, hogy előbbre tudunk-e vinni végre bizonyos kérdéseket. Ahhoz nincs kedvem, hogy azt kelljen bizonygatnom, nem aszszimilálódtam, nem lettem cigányellenes, csak egész egyszerűen úgy is látom a dolgokat, ahogyan azt a cigány érdekvédők nehezen tolerálják.
– Oktatás, oktatás, oktatás. Véletlen csupán, hogy mindig ide kanyarodunk vissza?
– A 45 év feletti cigányok döntő többségének lényegében semmi esélye sincs rá, hogy változást érjen el az életkörülményeiben. Ki fog ebben az országban munkát adni egy 54 éves, hatgyermekes cigány asszonynak, aki három általánost végzett? Az ilyen helyzetben lévő cigány emberek száma hamarosan számszerűen is magasabb lesz, mint a hasonló helyzetben lévő nem cigányoké. Az utánuk jövő korosztály, a 25 és 45 közöttiek lemásolják szüleik életét, ugyanabban a nyomorban fognak tüdőrákban vagy cukorbetegségben hatvanhárom évesen meghalni a hátsó szobában, mint ahogy a szüleik is tették. Hacsak, s itt a lényeg, a rá következő generáció nem jut el olyan szintre, hogy eltarthassa a szüleit. Ha egy mondjuk 43 éves cigány ember húsz év múlva szeretne még élni, hetente egyszer rántott húst enni, fürdőszobában mosakodni, legalább egy öreg Suzukival járni, akkor most kell mindent megtennie annak érdekében, hogy gyermekei minél tovább tanuljanak. Ha a gyerekek többsége legalább szakmunkás végzettséget szerez, akkor valószínűleg lesz, aki maga mellé veszi, támogatja majd.
– Hozott eredményt a segély és az iskolai mulasztások kérdésének összekötése?
– Ennek jelentős eredménye volt. Senki nem beszélt színekről, csak azt mondták, hogy a gyerekeiket iskolába nem járató családoktól vegyük el a segélyt. Volt persze felháborodás, de végső soron abban mindenkinek egyet kellett értenie, hogy nem jó dolog az iskolából lógni. Mert az iskola az út ahhoz, hogy legyen valami a gyerekekből. Jó példa ez arra, hogy az erőforrásokkal bíró állam, ha el akar érni valamit, megvan a szándék, akkor el is tudja érni.
– Csak kevés az idő, ön is utalt rá, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk…
– Amíg azon dilemmázunk, mi a szegregáció, kit nevezhetünk romának és kit nem, addig a nagyon kedves, nagyon aranyos kilencéves Ricardóból néhány éven belül potenciális köztörvényes bűnöző válik Miskolcon. De nem a génekben van a hiba, nem született ő sem rablónak, gyilkosnak, hanem a környezete, a körülményei késztetik rá sok esetben erre az életvitelre. Miért nem jelenik meg előbb az életében valamilyen erő, legyen az állam, egyház, közösség, amely megfékezné? Ez az a szerep, amelyet jelenleg kevesen akarnak vállalni. Pedig családok ezrei lennének, amelyek odaadnák bentlakásos iskolákba a gyereket, tudva, így nyílik esélye arra, hogy ne a szülei sorsát örökölje.
– Tényleg elengednék a családok a gyerekeket? Ezen az áron is van értéke a tudásnak, perspektívának?
– Nem lehet kollektíven ítéletet mondani, azt kijelenteni, hogy a cigányok így vagy úgy cselekszenek, cselekednének. Hiba azt gondolni, hogy a cigányság összetartó nagy közösség. Nagyon sok helyen a közösséget cigány emberek csoportjai jelentik, de ezek a csoportok gyakran egymást is meglopják, sok a feszültség közöttük. Sok esetben viszont – épp a jogvédők tevékenysége miatt – úgy érzik, a gádzsók ellen kell összefogniuk. Volt olyan település, ahol háromszáz cigány ember állt föl a rendőrökkel szemben, így próbálták megakadályozni az uzsorás letartóztatását. De számos helyen akkor nem állnak össze, ha játszóteret alkarunk velük építeni. Olyan családot azonban igenis ezrével találhatnánk, ahol felfognák, hogy a gyerek előmenetele fontos dolog. Meg kell értenie az országnak is, hogy a cigányügy olyan súlyos teher lesz, amelyen a mostani szemlélettel nem lehet könnyíteni.