Eddig egyetlen oktatáspolitika képviselőjéről sem éreztem, hogy szerette, tisztelte, becsülte volna a diákokat, tanárokat. Mintha törvényszerű lenne, hogy azonnal elfelejtse a hétköznapokat, a földközeliséget az, aki akár történészből, akár egyetemi vagy középiskolai tanárból válik a terület gazdájává. Mintha csak Madáchot akarnák igazolni: „Halk a jajnak szava. S a trón magas.”
Ám ettől még valamiféle alapvető szakmaiság jellemezte őket. Megváltozott a nyelvezetük, de azért tudták, mi az a tanóra. Valamilyen ideológia rájuk telepedett, de azért tisztában voltak az iskolai élet egyik-másik dimenziójával.
Elképesztő viszont, hogy mostanában a gazdasági minisztérium próbál oktatási kérdésekben diktálni. Hogy huszonnyolc legyen a kötelező óraszám. Meg hogy napi hat órában bármire utasítható legyek (magyarul: ingyen helyettesítsek, túlórázzak).
Azt hiszem, a gazdasági minisztériumnak saját portája előtt kellene söprögetnie. Ha a magyar Alföld közepén hol lengyel tojást, lengyel disznózsírt, hol Makón csomagolt holland hagymát tudok csak venni, akkor lenne a gazdasági tárcának fontosabb feladata is, mint hogy más területeket is tönkretegyen. Ha megfontolás nélkül csökkent adót, akkor korrigálja azt, ne a már minden szegletében korhadó, agyonnyomorított területtel fizettesse meg tévedése árát. Hogy ez dilettáns, netán demagóg megközelítés lenne? Lehet. De hadd legyen hatalommal nem rendelkező tanáremberként ugyanannyi jogom dilettáns módon megnyilatkozni, mint a hatalommal rendelkező csúcsminisztériumnak.
A (gyakran tudatosan a másik ellen hergelt) laikus persze mindent jobban tud: mit sírnak ezek, ő negyvenöt órát is dolgozik egy héten. Az ő kedvükért: a Kádár-korban, amikor a heti munkaidő talán negyvennégy órát tett ki, a kötelező óraszámom tizennyolc volt. A 0,41-es szorzót találták arányosnak. Pedig nem hinném, hogy a Kádár-kori Magyarország az alkalmazottakkal való gáláns viselkedés mintaországa lett volna. Most, a negyvenórás munkahéten huszonkettő a kötelező óra, ez 0,55-ös szorzót jelent. Ezt akarja a csak a mát túlélni akaró koncepciótlan gazdasági tárca felemelni huszonnyolcra, 0,70-es szorzóra. Miközben a reménytelen, szétesett családokból származó gyerekek aránya félelmetesen megnőtt.
Vajon miért nem kötelezik Kálmán Olgát, Nagy Katalint, Süveges Gergőt, hogy napi hat órában legyenek a képernyőn? A színészeket, hogy napi hat órát legyenek a közönség előtt? A focistákat, hogy naponta hatórás meccseket játsszanak? Ha náluk nyilvánvaló, hogy készülniük is kell, meg hogy a képernyőn, színpadon, meccsen töltött idő iszonyatos koncentrációt, erőbedobást követel, akkor nálunk miért nem nyilvánvaló, hogy harminc, a magyarországi nihilben felnőtt, vagy egyszerűen csak Facebook-függő gyerekkel eltöltött negyvenöt percből akár három másodpercet sem lehet lazítani? Hogy egy ilyen helyzet legalább akkora koncentrációt igényel napi sok órában, amekkorát az említett médiaarcok, focisták napi egy-két órában tudnak csak vállalni?
Tavaly részt vettem a pedagógusok idejének felmérésében. S bár addig is tudtam, hogy szinte csak aludni járok haza, engem is megdöbbentett a heti hatvanöt-hetven órányi iskolával kapcsolatos munka. Pedig nem is volt semmi kiemelt program, szalagavató, ballagás stb. abban az időben, nem is rendeztem semmilyen színpadi munkát. Csak éppen végigdolgoztam a napokat, a hétvégét, meg versmondó versenyen zsűriztem egy általános iskolában – persze valami hivatalnok hőzönghet, hogy ez utóbbi nincs benne a munkaköri kötelességemben, ne számítsam bele. Erre azt mondom, ha egy, a város legelesettebb gyerekeivel foglalkozó, épp ezért a lehető legszegényebb, az úri középosztály által mélyen lenézett, így aztán számomra legszimpatikusabb iskola meghív zsűrizni az ottani tanárok pénzéből összedobott egy darab golyóstoll fizetségért, akkor nekem erkölcsi kötelességem elvégezni, sőt, tanári munkám fontos elemének tartani a feladatot. Ha valaki nem érti ezt, akkor semmit sem ért az iskolaügyből, semmit sem ért Magyarországból, semmiből.
Magyarán: a gazdasági tárca ötlete semmivel sem indokolható. Egyedüli célja az eddig is röhejesen-tragikusan kereső tanáremberek fizetésének drasztikus csökkentése, jó részük földönfutóvá tétele. Pedig soha ennyi földönfutó szülő földönfutásra ítéltetett gyermeke nem járt a magyar iskolába, ezek után sorsuk biztosan bevégeztetett: csakis földönfutókká válhatnak.
Mert a kérdés nem tanárinyavalya-kérdés. Ez stratégiai kérdés. Mert már az egyetemen is azt tanultuk: „a gyermek a társadalom in statu nascendi”. Tudható, hogy a később sikeressé váló országok egyetlen területtől nem sajnálták a pénzt: az iskolától. Nemrégiben egy elpusztult japán városról láttam egy filmet. A város főtere romokban, leginkább az iskolák maradtak meg: számítottak a szökőárra, így aztán a város legmagasabb pontjára építették őket…
Gazdaságban járatos volt tanítványom mondja, hogy egyik-másik gazdasági főiskolán egy az egyben tanítják: a gazdaság legnagyobb szegmensének egyáltalán nem kellenek a kreatív emberek, ők inkább a megbízható parancsvégrehajtókban érdekeltek.
Lehet, hogy a gazdasági tárca ugyanezt akarja? De akkor illett volna az alkotmányozás előtti kérdőíven megkérdezni: „Ön szerint az iskola alattvalókat neveljen-e, vagy autonóm, kreatív embereket?” Vagy általánosabban: „Ön szerint a magyarság megmaradjon másoló népnek, vagy tegyen lépéseket az alkotó nép állapota felé?” Vagy még általánosabban: „Akarja-e ön, hogy Magyarország végképp a perifériára kerüljön, vagy tegyünk még egy kísérletet a kilábalásra?” Vagy legáltalánosabban: „Akarja-e ön, hogy legyen még Magyarország ötven év múlva is?”
Harminc év alatt hányszor hallottam a hatalomtól: tudjuk, hogy a tanárok alul vannak értékelve. Mintha az a tény, hogy tudják, bárkit is megnyugtatna. Számomra inkább az impotencia bizonyítéka: tudjuk ugyan, de képtelenek vagyunk bármit is tenni ellene.
Ha valaki komolyan gondolja, hogy forradalmat csinál, akkor az öröklött és megváltoztathatatlannak tűnő viszonyokat alakítja radikálisan át. Hozzá mer nyúlni az ötvenes évekből itt maradt azon szemlélethez, hogy egy orvos, egy tanár olyasmi fizetést kapjon, mint egy szakmunkás, vagy hogy az iskola „nem termelő szféra” (hát mi a csoda lenne, ha nem az?).
Ha a forradalom mégsem ebből áll, hanem a gazdasági tárca beteg ötleteinek megvalósításából, akkor két utat tudok elképzelni. Az egyiket már egy éve javasolta Hanczár Gergely az osztályfőnökök honlapján: tartsuk be a szabályokat! Mérjük stopperrel az időt: a heti negyvenedik óránál álljunk le, még ha az már szerda este következik is be. Ne lépjünk be olyan tanterembe, ahol a konnektor nem felel meg az érintésvédelmi szabályoknak, ahol a fal penészes, ahol a tűzoltókészüléken lejárt a dátum. Sajnos ez az út nem járható: pont azok a kollégák nem vennének részt benne, akik eleve hajlandóbbak a megalkuvásra – iskoláiknak aztán lehetne hőzöngeniük, mennyire gyerekcentrikusak, pedig dehogy azok…
A másik út viszont teljesen tragikus. A sors úgy hozta, hogy az ország egyik legkiúttalanabb kisvárosában a saját fenntartója által is elhanyagolt, így aztán önigazolásból ellenségesen kezelt iskolájában tanítok. Puritán kálvinista papok leszármazottjaként eddig kimondottan élveztem, hogy egy nem dicsőséges iskolában is tudok jobb színvonalat létrehozni, mint amilyet némely pöffeszkedő, gazdagabb iskolában tudnak. Erre hivatkozva aztán állandóan vitatkoztam az életüket külföldön elképzelő tanítványaimmal: hát nem látod, hogy a semmi tetején is lehet csodákat csinálni?
Ha a gazdasági tárca elképzelései győznek, akkor viszont magam mondom, hogy „menekülj, menekülj innen”! Még a lábadat is töröld le, amikor elhagyod a városodat, országodat, én is megyek veled.
Azért egy Ady-kötetet magammal viszek…
A szerző pedagógus
origo.hu
Szijjártó Péter: Magyarország elutasítja, hogy az EU katonai tanácsadókat küldjön Ukrajnába
