Oroszország érvénytelennek tekintve a kilencvenes évek közepén született megállapodást, elsősorban a megszaporodó terrortámadásokra hivatkozva, csaknem négyesztendős távollét után az ezredfordulón ismét bevonult hadseregével Csecsenföldre. 1999-ben négy panelházban robbantottak csecsen terroristák, 2002-ben pedig a Dubrovka Színház épületét szállták meg – a színházban aznap este a nagy sikerű orosz „nemzeti musicalt”, a Nord-Osztot adták, szinte telt házzal.
Mintha a Dubrovka nézőtere költözött volna át a Kamrába, legalábbis első blikkre ezt sugallják a színpadra továbbépített ülőhelyek, támlájukon gazdátlan háti- és felakasztható kézitáskákkal. A három szereplő mozgása erősen korlátozott tehát, akár rádiójátékként futhatna a darab: a történet nemcsak az értelmezés, hanem a megjelenítés szintjén is elsősorban a közönség elméjében játszódik. Az akadályokkal bőven ellátott pódium nem egyszerű kopírozása a moszkvai teátrumközpontnak, a kiszolgáltatottság, a valós lehetőségek hiányának metaforájává változik, releváns tükrét nyújtva egy túszdráma természetének – valószínűleg ez az egyik legfontosabb többlet egy rádiójátékhoz képest. A másik, a három színésznő, Fullajtár Andrea (Tamara), Bodnár Erika (Olga) és Pálmai Anna (Zura) erős jelenléte, hiteles és szuggesztív játéka. Nem csak emlékeznek, a helyszínre is visszaidézik önmagukat, Olga ülőhelyén megsebesül, az utolsó csokoládészeletét odaadja a kislányának, élővé támasztott férjével és az orvosként a Dubrovkába a belépésre engedélyt kapó Tamarával beszél. Tamara saját fogságba ejtett gyermekét vizsgálja, életeket ment, amikor az altatógáztól kábult túszokat szakszerűtlenül ellátó orosz katonákkal kiabál, szinte sírva. Zura pedig orosz Kátyává kaméleonozva magát félig kábultan menekül saját terrorista társaitól és a haláltól. Hármas viszonyrendszerük összetett, fokozati, mentalitásbeli különbségeket tesz világossá: Tamara lett, függetlenségi ideáiban tehát közelebb áll a sahiddá, azaz fekete özveggyé vált, szeretteit elvesztő, az oroszoktól többszörösen kisemmizett Zurához – a csecsen alkotmány mintája is a rigai alaptörvény volt, hangzik el a színen –, mint a hétköznapi moszkvai aszszonyhoz, Olgához. Tamarának és Olgának ugyanakkor a legközelebbi rokonai vannak a börtönné vált nézőtéren. A férjét és kis híján a lányát elvesztő Olga az, aki leginkább megérti Zura indítékait, metsző zárószavai erről tanúskodnak. Korban és emancipáltság szerint szinte lépcsőfoknyi a különbség.
A világítás változásai, esetleges vibrálása zavaró: egyaránt tűnhet egy terroristák által megszállt objektum és egy, a fények szempontjából kiérleletlen előadás üzemzavarának.
(Torsten Buchsteiner: Nordost, Katona József Színház Kamrája, rendező: Forgács Péter.)
origo.hu
Újra medvét láttak Nógrádban
