A világban minden rezgés

Tavaly vettem egy tibeti hangtálat, kipróbálás után a számomra legszebb hangút. Nánditól vettem, mert ő a legjobb tibeti díler a vármegyében és beszélgetni is jó vele. Ezt már tudtam régebbről, mert vagy egy évtizede egy terepjáró-találkozón, egy sikertelen átkelési kísérlet után vagy félórát ültem vele orral lefelé egy mocsárban. Mint Luke és Yoda.
Hazavittem a tálat, ami aztán egy hétig meg sem szólalt, hiába nyaggattam a dörzsöléses, körözéses módszerrel. Ütésre persze jól reagált, de ezért még nem tart hangtálat az ember. Az ilyesmi nem tesz jót az önbecsülésnek, napokon keresztül marcangoltam magam, kerestem a hibát, arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára nem vagyok rá méltó és alkalmas, majd jött a felmentő ötlet: tévedés volt, ez nem az én tálam. Vasárnap lógó orral visszavittem Nándinak, és kellően bánatos arccal közöltem vele a rossz hírt, persze úgy, hogy egy kis misztikum borítsa a bénázást. Meg sem szólal – mondtam – alighanem nem az enyém. Dehogynem – válaszolta – viszont baromi rosszul tartod a tenyeredet. Egy centin múlott. A tál azóta is gyönyörűen énekel. Ennek a történetnek az a tanulsága, hogy a nyitott szív és elme a megszerzett tudással és gyakorlással együtt működik. Így jön létre a harmónia, ami olyan egyensúly, ahol minden változik, de a rend megmarad. Egyszer egy végtelenül kedves, arisztokratikus hölgy, akit egy ponyvaregényben nyilván nagyviláginak neveztek volna, annál is inkább, mert egy nagykövet felesége volt, asztaltársaságunkban odafordult a minimum kettős létezésű Schéner Misihez (akinek csodálatos festményeit Jakab Mihály név alatt lehet megtalálni), és így szólt hozzá: – Magának gyönyörű az aurája. – Igen nagyságos aszszonyom – felelte szemöldökét felvonva Mihály, a halak nagy barátja, akinek bolgár gyártmányú matróztrikóján akkorra már egy vörösborfolt is megjelent jelzésszerűen, noha kizárólag fehéret fogyasztott – és azt fogjuk most elinni. Igaza lett, megtettük. De ez is rezgés volt, méghozzá szintén jó, amihez kitűnő borok segítették hozzá a látszólag véletlenül összekerült embereket. A világban minden rezgés. A zene, a szavak, a nevetés, az ősi tudás és a kvantumfizika. Férfi és nő, magzat és anya kapcsolata, a barátság, a szerelem. Nem lettem hangterapeuta, vagy csak nem tudok róla, de szívesen szólaltatom meg a hangtálat a veteményesben, bizonyára örülnek neki a palánták. Egy barátnőm pincészetében Mozart szól a boroknak. Nem is tapasztaltam még hasonló juhfarkot. Azóta vettem egy tingshát is, rossz atmoszférájú, elhasználódott tereket lehet vele tisztítani. Valaha a lámák úgy hívták vissza meditációból a tanítványaikat, hogy a válluk mellett bambuszpálcával megütögették a tingshát, jelezve, hogy térjenek vissza a fizikai világba. Ezt Bálint Györgyi Tibeti hangtálak és egészségmegőrzés című remek könyvéből tudom. És azt is, hogy jelentős ázsiai nagyvállalatoknál senki nem nézi hülyének a menedzsert, aki döntései előtt megszólaltat egy éneklő edényt. Az eredmény ismert.