Görögország a bóvli kategóriában

A görög gazdaság elhúzódó válsága ismét az érdeklődés homlokterébe került az újabb leminősítés kapcsán. A Standard and Poor’s két fokozattal rontotta, BB-ről B-re a görög állampapírokat, amelyek így a befektetésre nem ajánlott, bóvli kategóriába kerültek. Az EU és az IMF által tavaly nyújtott, 110 milliárdos hitel egy darabig még nem teszi szükségessé, hogy Görögország a nemzetközi pénzpiacokon vegyen fel újabbakat, a leminősítés mégis igen érzékenyen érintette az országot. Az ügy súlyosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy ez már nemcsak görög belügy, hanem az egész európai gazdasági közösséget is érinti. Sebtében összehívták az EU pénzügyminisztereit, és állítólag már az is felmerült, hogy Görögország esetleg kilépne az eurózónából. A felröppenő rémhírek és spekulációk hatására az euró gyengülni kezdett a svájci frankkal és a dollárral szemben is.
Hogyan állhatott elő ez a helyzet? A legkényelmesebb megoldás mindenképpen az, ha az egészet ráfogjuk a gazdasági világválságra, mondván, az igen kedvezőtlen nemzetközi helyzet idézte elő a görögök (az írek, a portugálok és korábban a magyarok) problémáit. Ez az érvelés azonban csak részben helytálló, mert nem válaszol arra a döntő jelentőségű kérdésre, hogy miért pont ezek az országok kerültek ilyen nehéz helyzetbe, és miért nem például Németország, Svédország vagy Dánia. A lehetséges magyarázatok közül nem lehet kihagyni azt, hogy egy alacsony fejlettségű, gyenge versenyképességű országról van szó, amely hagyományosan nem tartotta be a fiskális fegyelmet, és rendre több terméket használt fel, mint amennyit megtermelt. A görög gazdaság tavaly sem teljesítette a kitűzött államháztartási hiánycélt, és várhatóan az idén sem lesz képes a rögzített irányszámok tartására.
A nemzetközi pénzügyi szervezetek szigorú feltételeket szabtak Görögországnak a tavalyi, rekordnagyságú hitel felvételekor. Sokak szerint túlzottan szigorú, valójában nem is teljesíthető feltételeket támasztottak. Lényegét tekintve azonban arról van szó, hogy az óriási mértékűre duzzadt, az éves GDP-t is meghaladó mértékű adósságot nem bírja el a gyenge görög gazdaság. Szakértők szerint az adósság 50 százalékát le kellene írni, vagy pedig komoly átütemezést kellene foganatosítani ahhoz, hogy reálisan el lehessen várni a görögöktől adósságuk kezelését. Ilyen könnyítés azonban felmérhetetlen következményekkel járhatna, hiszen a többi krónikusan eladósodott tagország is azonnal hasonló követelésekkel állna elő, kezelhetetlen állapotokat előidézve.
Éppen ezért helyénvaló az a kérdés, hogy miként kerülhetett Görögország ilyen reménytelenül eladósodott helyzetbe. Azt nem kell külön indokolni, hogy egy alacsony versenyképességű gazdaságban krónikussá válik a külső (külkereskedelmi) és belső (államháztartási) hiány, erre vonatkozóan felidézhetjük saját magyar tapasztalatainkat is. Az viszont már érdekesebb kérdés, hogy miként kerülhet ilyen túleladósodásba egy ország, s miért kap újabb és újabb hiteleket még akkor is, amikor már világos, hogy nem tud eleget tenni a kötelezettségeinek. Az egyik magyarázó indok az, hogy a nemzetközi pénzpiacokon olyan mértékben halmozódtak fel felesleges, befektetésre váró pénzek, hogy a magas hozamígéret reményében hajlandónak mutatkoznak nagyon magas kockázatot is vállalni. Többek között ez a magatartás érvényesült Magyarország esetében is, amikor 2002 és 2006 között megfinanszírozták az évenkénti 7–9 százalékos államháztartási hiányt. Görögország esetében azonban ehhez még hozzájött a monetáris uniós tagság, a közös fizetőeszköz használata. Ez utóbbi azt a garanciát ígérte a befektetőknek, hogy nagy baj esetén végső soron majd az EU segítséget nyújt, s ezért hajlandók voltak az ésszerűség határain túl is kölcsönöket folyósítani.
Míg Magyarország esetében a forint leértékelődése komoly figyelmeztetést jelentett, és a fiskális fegyelem helyreállítására ösztökélte a gazdasági döntéshozókat, addig a közös valutát használó görögöknél ilyen korlátozás nem jelent meg. Leértékelődés híján továbbra is magas szinten maradhatott a külföldi termékek fogyasztása, a folyamatos cserearányromlás (ami abból származik, hogy a görög gazdaság termelékenységének növekedése elmarad a fejlettekétől), nem jelentkezett korlátozó tényezőként, az államháztartási hiányt azonban növelte.
S itt érkezünk el a monetáris unióból való kilépés ötletéhez. Ezt az elképzelést az indokolhatja szakmailag, hogy ha a görögöknek megmaradt volna a drachmájuk, akkor a folyamatos leértékelődés (vagy fix árfolyam esetén a leértékelés) megakadályozta volna a túlfutást, a versenyképességi különbségeket tompította volna a hazai fizetőeszköz folyamatos gyengülése, ami az exportot jövedelmezőbbé, az importot pedig drágábbá tette volna. Ez tényleg így is van, csak ma már nem lehet az eseményeket meg nem történtté tenni viszszamenőlegesen, a drachma újbóli bevezetésével. Nem lenne jó döntés a drachma újbóli bevezetése a görögök részéről, hiszen erőteljesen el vannak adósodva euróban. A régi-új drachma árfolyama nyilván igen törékeny lenne, és a folyamatos leértékelődések automatikusan növelnék az amúgy is magas államadósságot. Az instabil fizetőeszköz miatt a görög polgárok vagyonukat és megtakarításaikat euróban tartanák, ami ugyancsak nem segítene a stabilizáció megteremtésében. Az adott helyzetben tehát nem igazi alternatíva a monetáris unióból való kilépés.
Az esetleges kilépés minden bizonnyal súlyos gondokat okozna az egész EU-nak, jól mutatja ezt az euróárfolyam gyengülése a puszta gondolat felmerülése kapcsán. Várhatóan a közösség országai összezárnak, és inkább engedményeket tesznek Görögországnak, csak ne kezdjen bomlasztani. A történésekben valószínűleg ismét Németország, az unió legerősebb országa játssza majd a kulcsszerepet. A németek előszeretettel hangoztatják, hogy nem hajlandók senkinek sem segíteni, nem fogják az adófizető polgáraik pénzét idegen országok bajba jutott gazdaságainak megsegítésére fordítani. Csakhogy ez a beállítás egyoldalú, és csak a saját tárgyalási pozíciók erősítése szempontjából releváns. Valójában a közös valuta és a közös piac legnagyobb haszonélvezője Németország, amely a legversenyképesebb ország a gazdasági közösségben. Különálló, egyedi gazdaságokat tekintve a német termelékenységi fölénnyel szemben az egyes országok vámokkal és leértékeléssel tudnának védekezni, és a németek exportjövedelmezőségét folyamatosan rontaná a német márka krónikus felértékelődése. Az unióban ezek az akadályok nem merülnek fel, tehát Németország extrajövedelmekre tesz szert, ezekből pedig viszonylag könnyen tud áldozni a leggyengébb láncszemek megerősítésére. És ha komolyra fordul a helyzet, akkor fog is áldozni, hiszen a széteséssel sokkal nagyobb kár érné. Tehát egyelőre még marad az unió, a görög válság érinti ugyan, de meg nem rengeti. A helyzet persze változhat, ha egyszerre több tagország kerül hasonlóan válságos helyzetbe.
Mi lehet a tanulság számunkra a mostani görög válságból? Kézenfekvőnek tűnik levonni azt a következtetést, hogy nem érdemes forszírozni a belépést a pénzügyi unióba, mert ezzel csak a gazdaságpolitikai mozgásterünket csökkentjük. Hiszen önálló fizetőeszköz híján nem számíthatunk a leértékelődés jótékony egyensúlyjavító szerepére, és nem hívhatjuk segítségül az önálló monetáris politika eszköztárát. Jól teszi tehát a kormány, amikor nem sürgeti az euró bevezetését, hanem kitolja azt egészen a 2020. évig. A dolog azonban nem ennyire egyszerű, ugyanis azzal, hogy a magyar gazdasági szereplők, beleértve az államot is, devizában vannak eladósodva, jelentősen csökken a mozgástér. Hiába van ugyanis saját fizetőeszközünk, nem számíthatunk a leértékelődés jótékony hatására, mert az ugyan az exportot ösztönzi és az importot visszafogja, ugyanakkor a gazdasági aktorok vagyoni helyzetét rontja (mert megnöveli az adósságaikat), ez viszont kedvezőtlenül hat a növekedésre és az egyensúlyra. A devizahitelek esetében pedig a hazai kamatláb reguláló szerepe ugyancsak illuzórikussá válik. Tehát nyomós érvek szólnak a mihamarabbi csatlakozás mellett is, mert ebben az esetben legalább az árfolyamkockázatot fel tudnánk számolni. A forint megtartása hosszabb távon csak akkor lehet jó politika, ha rövid időn belül radikálisan csökkenteni lehet a devizaadósságok állományát, továbbá a megtakarítások és a hitelezés is alapvetően hazai valutában történik. Ehhez azonban még sok-sok intézkedés meghozatalára van szükség, mindenekelőtt a devizahitelesek ügyének rendezésére.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár