Görögország államadóssága – az igazság pillanata

Május 17-én fordulat állt be az Európai Unió–IMF hiteleződuó és a görög kormány államadóssággal kapcsolatos kommunikációjában. Az elmúlt hetek során először az IMF „szakértői” minősítették a görög adósságpályát fenntarthatónak, majd Brüsszel cáfolt és minősített alaptalannak minden olyan feltételezést, amely a görög adósság átütemezéséről vagy részleges elengedéséről röppent fel. Hasonló hangnemben nyilatkoztak a görög kormány illetékesei is, annak ellenére, hogy kiderült: az IMF és az unió által követelt reformok nem hoztak növekvő bevételeket, viszont sikeresen okoztak egyre mélyülő recessziót és növekvő munkanélküliséget, és az államadósság folyamatos növekedését. Mindennek következtében egyre növekszik a társadalmi elégedetlenség, és a folyamatos sztrájkfenyegetések miatt máris veszélybe került az ország fő bevételi forrását biztosító ez évi turistaszezon. A helyzet, mondhatni, kilátástalan.
Érdekes megemlíteni, hogy a görögkeleti egyházi szinódus is szükségét érezte, hogy véleményt nyilvánítson az ügyben. A nyilatkozat az országot adósságcsapdába taszító politikusok mellett a jelenlegi helyzetért felelősnek tartja az IMF-et és általában a globális finánctőkét, amelynek mértéktelen profitéhsége azzal fenyegeti Görögországot, hogy eltűnnek több ezer éves hagyományai, és teljes nemzeti vagyonától megfosztatik.
Az említett keddi napon azonban elhangzott az a bejelentés, amire minden józanul gondolkodó megfigyelő régóta számított: Görögország adósságát át kell ütemezni. Jean-Claude Juncker egy „egészen enyhe átütemezés” lehetőségét lebegtette meg, amelynek feltétele a szinódus által sérelmezett privatizáció, mégpedig 50 milliárd euró értékben. (Az IMF múlt héten közzétett álláspontja ezzel ellentétben az adósságpálya fenntarthatóságát hangsúlyozza.)
Már a fentiekből is látszik, hogy a görög válság kitörése óta eltelt időben teljesen felesleges volt hosszasan elemezni a „felelős” brüsszeli tisztségviselők, az IMF-guruk, avagy a görög politikusok közleményeit. Világos, hogy a korábbi mentőcsomag fejében követelt megszorítócsomag megbukott, mégpedig még bevezetése előtt. Újabb „reformok” az országot robbanásközeli helyzetbe fogják hozni. Az IMF–EU-csomagnak valódi célja az volt, hogy lehetőséget adjon az országot korábban piaci alapon finanszírozó finánctőkének, hogy lejáró kötvényeit az új hitelezőkre testálja, és veszteség nélkül tudja felszámolni pozícióit. Persze ez csak részben történt meg, hiszen az olcsóvá váló görög papírokat az extra hozamban reménykedő, többek között kínai és orosz pénzcsoportok (is) vásárolták.
Mindeddig egyetlen EU-politikus sem vette a bátorságot, hogy szembenézzen a kialakult helyzettel, és őszintén bevallja, hogy egyrészt a görögök évekig sikerrel etették az EU könyvvizsgálóit hamis költségvetési adatokkal, másrészt a megoldásként kínált csodaszer mellékhatásai messze erősebbek, mint vélt, ámde placebónak bizonyult hatóanyaga.
A görög adósságválság, amely a kezelhetetlenség felé tart, egyértelműen bizonyítja, hogy az EU jelenlegi pénzügyi integrációs szintje alkalmatlan arra, hogy egy euróövezetben kirobbanó válságot kezeljen. Ezen állítás sajnálatos módon igaznak bizonyul annak ellenére, hogy a pénz- és tőkepiacok úsznak a likviditásban, és az euró-alapkamat nagyon alacsony.
Utóbbi két tényező igen sok, magát elemzőnek valló és a piacokat nyugtatni igyekvő szakembert megtéveszt. Írásaikban tükröződik a probléma lekicsinylése, a határtalan önbizalom. Érdeklődéssel olvasom az olyan irományokat, ahol a „görögöket, íreket, portugálokat tudjuk kezelni. Ha a spanyolok bedőlnek, akkor kezdődik a baj” kezdetű értékelések találhatók. Ezek a mondatok egyfelől hihetetlen felelőtlenségről, másfelől cinizmusról, a folyamatok meg nem értéséről és végső soron arról tanúskodnak, hogy a szerzők régen elvesztették a kapcsolatot a való világgal. Műveiket viszont látható élvezettel forgatják azon döntéshozók, akik munkássága az egyik oka annak, hogy az egész euróövezet idáig jutott. Persze sokkal szórakoztatóbb szobalányokat hajkurászni, mint kimutatások fölé görnyedni naphosszat, avagy olyan terveken dolgozni, amelyek nem eredményeznek tömeges munkanélküliséget és állampolgárok millióinak végzetes elszegényedését.
Az Európai Unió választott, avagy kinevezett vezetőinek végre szemléletet kellene váltani.
A gondtalan, boldog békeidőknek vége. Mint ahogy az euróövezetnek is jelenlegi formájában és feltételrendszere mellett, ha az ügymenet nem változik.

A szerző közgazdász