Megbukott a neoliberális washingtoni konszenzus

Egy vitát gyakran csak az idő dönt el, s egy-egy elméletről sok esetben csak húsz-harminc év után lehet látni, hogy téves volt. Nem kivétel ez alól az egymással vitatkozó, eltérő gazdaságpolitikai megoldásokat javasló közgazdászok közti disputa sem, amikor egy-egy ország vagy országcsoport gazdasága már összeomlott a hibás politika miatt, vagy amikor az emberek a választófülkékben – vagy azokon kívül – elzavarják a sikertelen politika megvalósítóit. 2011-re azonban már elég idő telt el ahhoz, hogy a nyolcvanas években Latin-Amerika számára kidolgozott és aztán a többi „elmaradott országnak” – így Magyarországnak – is javasolt neoliberális gazdaságpolitikáról a hosszú távú eredményeket és kudarcokat mérlegelve mondjanak a közgazdászok véleményt.
E neoliberális gazdaságpolitikai javaslatcsomag alapelve kissé leegyszerűsítve az volt, hogy a gazdaságban lehetőleg minél több szabályozást a piacra kell bízni, és ezért minél kisebb az állam, annál jobb. E gazdaságpolitika képviselői szerint különösképpen nem megengedett egy ország nemzeti érdekeinek védelme gazdasági eszközökkel, mivel a javak, a szolgáltatások és a tőke korlátlan világméretű áramlása biztosítja szerintük a világgazdaság és az egyes gazdaságok virágzását. Szükségesnek tartották ezen túl a minél teljesebb körű privatizációt, és a külföldi beruházások előtti akadályok lebontását is. Ezt a neoliberális javaslatcsomagot az ún. „washingtoni konszenzus” néven foglalta össze és publikálta egy John Williamson nevű amerikai közgazdász, jelezve, hogy az ötletek Washingtonból származnak.
E gazdaságpolitika legkövetkezetesebb alkalmazói a nyolcvanas évek eleje óta a latin-amerikai országok voltak, már csak azért is, mert ezekben az országokban Washington (az Egyesült Államok kormánya és az IMF egyaránt) a tudományos meggyőzés mellett más eszközökkel is elő tudta mozdítani elképzeléseinek elfogadását. Ugyanakkor Ázsiában sok ország nem, vagy csak szavakban fogadta el a „washingtoni konszenzus” ajánlásait. Így például Kína, bár jelentős mértékben liberalizálta kommunista tervutasításos rendszerét a nyolcvanas években, a külföldi tőke beáramlását nem tette teljes mértében szabaddá, és nem privatizálták az egész gazdaságot sem – a kínai nagyvállalatok tőkéjének közel fele még ma is állami tulajdonban van. Hasonlóképpen erős állami ellenőrzés érvényesül a kínai bankrendszerben is. India is csak részlegesen liberalizálta gazdaságát a nyolcvanas–kilencvenes években, de az importot és a külföldi tőkebeáramlást is sokkal nagyobb mértékben ellenőrzik, mint például a latin-amerikai vagy kelet-európai országok. Dél-Korea szintén saját, erős állami beavatkozást alkalmazó útját járta és járja mind a mai napig – sikerrel. De hasonlóképpen erős állami beavatkozást figyelhetünk meg a többi sikeres távol-keleti országban is.
Mark Weisbrot és Rebecca Ray, az amerikai CEPR kutatóintézet munkatársai ez év áprilisában tették közzé tanulmányukat, amelyben összehasonlították a neoliberális „washingtoni konszenzust” következetesen alkalmazó latin-amerikai és az azt nem (vagy sokkal kisebb mértékben) átvevő ázsiai országok gazdasági teljesítményét. Az összehasonlítás eredménye az volt, hogy míg Dél-Korea 1960 és 2010 közt – az 1980-es évek második felének ázsiai válságát leszámítva – töretlen, gyors növekedést mutatott az egy főre eső GDP-t (bruttó hazai termék) tekintve, addig Brazília növekedése a hetvenes évtized végén megtört, és egy sokkal lassúbb növekedési pályára állt, amely elmaradt mind a saját korábbi teljesítményétől, mind Dél-Korea fejlődésétől. Ennek eredményeként 2010-ben Dél-Korea egy főre eső GDP-je közel háromszor magasabb volt, mint Brazíliáé, míg 1960-ban ez éppen fordítva volt, akkor Brazília volt közel kétszer gazdagabb e mutató szerint.
De nemcsak a GDP-adatok mutatják a latin-amerikai országok problémáit, hanem hasonlóan kiábrándítóan teljesítettek ezek az országok a lakosok egészségi állapotát és iskolázottságát jelző mutatókat illetően is.
Latin-Amerika gazdasági és társadalmi válsága az ezredfordulóra annyira elmélyült, hogy a térség országai sorra kezdtek elfordulni a „washingtoni konszenzus” ajánlásaitól egy olyan gazdaságpolitikai modell irányába, amely a nemzeti érdekeket és a lakosok boldogulását tartja szem előtt. Ez az útkeresés azonban elkerülhetetlenül vezetett konfliktushoz a „washingtoni konszenzus” elveihez ragaszkodó szakértőkkel és szervezetekkel, mint például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – ami nem meglepő, hiszen az IMF szerepe igen fontos volt abban, hogy Latin-Amerikában a neoliberális gazdaságpolitika elveit kezdték alkalmazni. Mark Weisbrot szerint az IMF munkatársai nemcsak a fejlődő országokban, hanem napjainkban, Európában is rossz, nem megfelelő eszközöket alkalmaznak a válság kezelésére, amit csak súlyosbít, hogy a gazdag európai országok kormányai és az Európai Központi Bank is olyan megszorító intézkedéseket igyekszik ráerőltetni a nehéz helyzetbe került országokra, elsősorban Portugáliára, Spanyolországra és Görögországra, amely intézkedések tovább mélyítik a válságot, és kilátástalan helyzetbe hozzák a lakosság nagy részét. Weisbrot – de több más nyugat-európai közgazdász is, mint például a Nobel-emlékdíjas Joseph Stiglitz, a Világbank volt alelnöke – az európai országoknak is azt javasolja, hogy fogadják kritikával az IMF javaslatait. Ezzel kapcsolatban Weisbrot az egyik hazai internetes lapnak adott interjúban egyenesen példaként nevezte meg a magyar gazdaságpolitikát, amely nem igyekszik követni az IMF ajánlásait, hanem saját megoldásokat keres a problémákra.
Nagy kérdés azonban, hogy mi lesz a „washingtoni konszenzus” utáni közgazdaságtan válasza a fejlődés kérdéseire az elmaradt vagy válság sújtotta országokban. Mit lehet csinálni egy olyan országban, ahol a lakosság nagy része munkanélküli, ahol a termelési és kereskedelmi kapacitások nagyrészt olyan multinacionális vállalkozások tulajdonában vannak, amelyek bármikor elmennek máshova, ahol kedvezőbb feltételeket nyújtanak számukra? Hogyan lehet kitörni abból az ördögi körből, ahol a vidéki lakosság megélhetését egyre inkább a segélyek fedezik csak, mert a helyi gazdaság összeomlott a nagy multik versenye miatt?
Az Egyesült Királyság egyik vezető külgazdasági kutatóintézetének, az ODI-nek a munkatársai egy 2011 áprilisában publikált tanulmányban felhívták a figyelmet arra, hogy a megoldáshoz a közgazdászoknak a nemzetgazdasági szintről a helyi szintre kell lépniük, és ott kell újraépíteni a globalizáció miatt elpusztult helyi gazdasági hálózatokat. E helyi gazdasági hálózatok megőrzése és fejlesztése szerintük nagymértékben hozzájárultak mind a délkelet-ázsiai gazdasági sikerekhez, mind Dél-Németország vagy Skandinávia gazdasági eredményeihez. Ott azonban, ahol a globalizáció szétverte ezeket a gazdasági hálókat – ahogy ez Latin-Amerikában vagy Magyarországon is történt –, a gazdaság sokkal sérülékenyebb, és az emberek megélhetése alapvetően külső tényezőktől függ.
A helyi gazdasági hálózatok újraélesztése és fejlesztése természetesen nemzeti szintű gazdaságpolitikai fordulatot is kell, hogy jelentsen. A gazdaságpolitika művelőinek ehhez meg kell érteni, hogy az ország felemelkedését nem kizárólag a nagy multik leányvállalatainak idetelepülése eredményezheti, hanem ezek mellett – vagy akár helyett is – a helyi gazdasági kezdeményezések, helyi piacok, helyi együttműködések kialakulása és megerősödése hozhat tartós sikert. A helyi gazdasági kezdeményezések ugyanis sokkal több munkaerőt alkalmaznak egy forint- vagy euróberuházásra, mint egy nagy multinacionális cég, és ennek Latin-Amerikában és Magyarországon egyaránt nagy jelentősége van.
Sok közgazdász a kolumbiai Medellín városát tekinti egy olyan példának, ahol a helyi gazdaságfejlesztés a kilencvenes évek óta eredményesen folyik. A helyi gazdaságfejlesztési projekt forrásait az önkormányzat egyébként a „washingtoni konszenzus” liberális elveivel ellentétben éppen nem vállalatainak privatizálásából, hanem nyereséges önkormányzati tulajdonú vállalatok bevételeiből fedezte. A projektben mikrohitellel, piac- szervezéssel, helyi kis beruházások támogatásával és képzéssel egyaránt segítik a helyi lakosok önálló vállalkozóvá válását, és ezek a kis vállalatok képesek olyan képzetlen helyi munkaerőt is alkalmazni, akiket a nagy multik leányvállalatai nem vennének fel.
A helyi gazdasági kezdeményezések támogatása, a helyi gazdasági hálózatok felélesztése és fejlesztése hazánkban is jelentős segítséget jelenthetne azoknak az újrafoglalkoztatásában, akik a kilencvenes évektől kiestek a munka világából. A helyi gazdaság fejlesztését az Új Széchenyi-terv és a Nemzeti vidékstratégiai koncepció 2020 egyaránt nevesíti, és csak remélni lehet, hogy ezek a törekvések valóban megvalósulnak.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez a gazdaságpolitikai irányváltás sem Latin-Amerikában, sem Ázsiában, sem Európában nem tetszhet azoknak, akik az elmúlt húsz év gazdaságpolitikájának az előnyeit élvezték, vagy akik éppen rábeszélték a fejlődő országok nagy részét ezen gazdaságpolitikai megoldások alkalmazására. És nem meglepő az sem, hogy azok a közgazdászok, akik jól ismerik az elmaradott országok növekedési, foglalkoztatási, oktatási, egészségügyi és bűnözési gondjait, üdvözlik ezt az irányváltást.

A szerző közgazdász