Oroszország visszanyerte az önbecsülését

Kevesen rajzolták meg annak idején olyan szatirikus éllel a szovjet rendszer visszásságait, mint Jurij Poljakov, aki ma, két évtized múltán ugyanilyen hévvel tűzi tollhegyre a kapitalizmus felszínességét, elidegenedettségét, a Szovjetunióban szocializálódott és kapitalistává lett generáció problémáiról, vagy éppen a művész és a valóság viszonyának kérdéseit. A sikeres és népszerű orosz író publicistaként bátran beszél a bukott rendszer erényeiről, az új korszak hibáiról, a beteljesületlen reményekről. Konzervatív gondolkodóként Poljakov a kilencvenes évek liberális útvesztői, a kisebbségi komplexus tudatos erősítése után büszke arra, hogy az orosz társadalom magára talált, megerősödött a hazafias gondolkodás, az ország pedig visszaszerzett valamit elveszített nemzetközi súlyából.

Az író és publicista. Jurij Poljakov (56 éves) író, publicista, 2001-től a nagy hagyományokkal rendelkező Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője. A Kreml tanácsadója s a közelmúltban Moszkvában alakult Orosz–Magyar Baráti Társaság elnöke. A bölcsész végzettségű Poljakovnak a hetvenes évektől jelennek meg írásai a „Lityeraturkában”, s 1988-ban megkapta a szerkesztőség által a legjobb publicistának felajánlott díjat. A nyolcvanas évektől tucatnyi könyve jelent meg, s a sikerükre jellemző, hogy némelyikük már a 10. kiadás fölött jár. Több művét megfilmesítették, darabjait játsszák a színházak, míg forgatókönyvíróként többek között Sztanyiszlav Govoruhin Vorosilov mesterlövésze című, nálunk is bemutatott nagyjátékfilmjét jegyzi. Darabjait több országban játsszák, könyveit számos helyen kiadták. A tervek szerint még az idén nálunk is megjelenik a „Ne főzd a gödölyét anyja tejében!” Mózes-féle tilalmára utaló, talán a Tejben gödölyeként fordítható címmel, a hangsúlyt a látszatra helyező, felszínes, a hozzáértést nem értékelő korunkról szóló regénye. (MN)

Jó évtizede, még a kilencvenes évek vége felé, amikor először találkoztunk, sokat beszélgettünk az orosz nemzet, a társadalom akkori állapotáról, a megalázottságról, a folyamatos vezeklésről, amelyet kiválóan érzékeltetett Sztanyiszlav Govoruhin akkori filmje, a Vorosilov lövésze. Az orosz nemzet azóta magára talált, ha úgy tetszik, kiegyenesedett, nem tartja ugyanakkor furcsának, hogy még mindig vannak olyanok, akik visszasírják azokat a „lehajtott fejű” éveket?
– Nem, hiszen ma azok próbálják rózsaszínre festeni ezt az időszakot, akik akkor hatalmon voltak. Egyszerűen abból kiindulva gondolják, hogy a kilencvenes években minden jó volt, virágzott a demokrácia, hogy ők irányították az országot. S mikor ezek az egykor Borisz Jelcin körül gyülekező liberálisok ma rendőrállamról beszélnek, akkor csendesen megkérdezem tőlük, ugyan már, ki lövette annak idején a parlament épületét, ki titkolta el a választók elől, hogy az elnök beteg, s képtelen teendői ellátására? Ki hamisította meg az 1996-os választások eredményét? Hát ők! Ezeknek az embereknek minden lehetőségük megvolt arra, hogy igazi demokráciát építsenek, hiszen élvezve a társadalom támogatását, ők rakták le a mai berendezkedés alapjait. Demokrácia helyett azonban oligarchikus államot teremtettek, miközben elszegényedett a társadalom, hanyatlott a kulturális élet. Lefegyverezték az országot!
– Az idén húsz éve annak, hogy szétesett a Szovjetunió. Mérleget vonva mi az, amit Oroszország megőrzött a szovjet időkből, hasznosított az átmenet tapasztalataiból, s érvényre juttatott a peresztrojka eszméiből?
– Ha a peresztrojka időszakát vesszük alapul, bizony, nem sokat. Azt mondják például, hogy Jelcin biztosította a szólás szabadságát. Ez nem így van, hiszen megteremtették azt már a kommunisták. Emlékszem erre az elbeszéléseim sorsán keresztül.
– Azért a kommunisták nem terveztek különösebb demokratikus nyitást, az állam hanyatlása azonban akaratlanul is több szabadságot hozott…
– Árnyalnám kicsit ezt a képet. A kommunisták ismerték ugyanis fel elsőként a reformok elkerülhetetlenségét, csak nem gondolták, hogy azok majd irányíthatatlanná válnak. Egyébként, ha akkor nem egy „geopolitikai bohóc”, hanem egy rendszert alkotni képes politikus kerül hatalomra, akár másként is alakulhatott volna a helyzet. Nekünk azonban Mihail Gorbacsov jutott, a reformok végigviteléhez azonban, tudjuk, nem ilyen szószátyárokra van szükség! Hiányoztak tehát az előrelépés személyi feltételei. Mint majdnem száz évvel korábban, amikor másként alakulhatott volna a történelem, ha az ideiglenes kormány élére nem Kerenszkij, hanem Sztolipin kerül! Visszatérve az alapkérésre, a szovjet birodalom egyfajta átrendeződése zajlott, s Róma hanyatlásához vagy az Osztrák–Magyar Monarchia bomlásához hasonlóan a perifériák szabadságot kaptak, míg a centrum többet megőrzött az előző korszakból.
– Utalt a személyiségek szerepének fontosságára a történelemben. Gorbacsov gyenge vezető volt, akart valamit, ám nem tudta, merre megy, sodródott a történésekkel. Jelcin sokszor azt sem tudta, hol van. Ezután jelent meg Vlagyimir Putyin, akiről jó évtizede kevesen gondolták volna, hogy igazi államférfi válik belőle…
– Így van. Többször volt alkalmam találkozni vele, s az a benyomásom alakult ki, hogy elődeivel ellentétben rendszerben gondolkozik. Putyin a Jelcin-korszak után a széteséstől mentette meg Oroszországot, nem oldotta azonban meg a legfőbb problémát, továbbra sincs ugyanis erős civil társadalom. Ezzel a tulajdon újra felosztása közepette nem foglalkozott Jelcin, majd Putyin szintén nem erre helyezte a hangsúlyt, hiszen az állam megerősítése volt az elsőrendű feladat. Így két évtized után azzal szembesülhetünk, hogy a civil társadalom gyengébb, mint a szovjet időkben volt. Akkor ugyanis nem csupán a gazdagok, hanem az úgynevezett kisember is jobban meg tudta védeni az érdekeit, mint ma. Ha például megsértette, megalázta a főnöke, fordulhatott a szakszervezetekhez, a pártbizottsághoz, a sajtóhoz, s valahol általában azért kapott segítséget. Ma marad számára a bíróság, ám legtöbbször rendes ügyvédre sincs pénze. Az emberek többsége mindezek következtében úgy érzi, jobban élt a szovjet időkben. Más kérdés, hogy mai sikertelenségeikért sokan éppen ezt a korszakot okolják.
– Persze, erősebb volt a szociális háló, jólétről azonban nem beszélhettünk, míg a szabadság teljes hiányáról igen…
– Nézze, a szabadság olyan értelemben, amire gondol, ma csupán egy szűk kört, köztük az újságírókat foglalkoztatja. Az emberek többsége számára a megélhetés, a gyerek megfelelő taníttatása, a lakáskérdés a legfontosabb probléma. De vegyük a szabadságot! Az újságírók például hogyan éltek a megszerzett szabadságukkal?! A kommunista párt után eladták magukat az oligarcháknak! A különbség csupán az, hogy kommunista pártból egy volt, míg oligarchákból hét. Ezért kellett szétverni az országot!?
– Nézve a darabjait, olvasva a könyveit, sokak arcára mosolyt csal a szovjet korszak szatirikus bemutatása. Másrészt több interjújában bírálta azon honfitársait, akik szégyellik Oroszország birodalmi ambícióit. Helyére került már a társadalmi tudatban az orosz történelem Szovjetunióként ismert szakasza?
– Tökéletes történelmi korszak nem létezik, szatirikus íróként pedig különösen érzékeny vagyok egy rendszer hibáira. De vegyük azokat az írókat, akik élesen bírálták a cári Oroszország birodalmi törekvéseit, az emigrációban könnyezve sírták vissza ugyanezeket az időket. Jelentősen befolyásolja a hangulatunkat, értékítéletünket, hogy mennyiben teljesülnek a jövőhöz kapcsolódó várakozásaink. Két évtizede nagy reményekkel vágtunk neki az átalakításnak, s e várakozásainkból a kelleténél kevesebb dolog teljesült. Így, ha az ez idő alatt megjelent könyveimet nézi, a szatirikus vonal bizony csak erősödött. Közben a kilencvenes években a társadalomba táplált kisebbségi komplexus azért eltűnt, már nem ijesztgetik az embereket a birodalmi ambíciókkal. Nem szitokszó a patrióta, kialakult egyfajta hazafias retorika, s a győzelem napi parádé is a helyére került. Az ország visszanyerte az önbecsülését.
– Megjelentek ugyanakkor más gondok. Mint a Lezginka a vesztőhelyen címmel nemrégiben megjelent írásában is felveti, felerősödött az etnikumok közötti feszültség. Mivel magyarázza ezt?
– Egyrészt Oroszországban több mint száz nyelvet beszélnek, s nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a nemzeti kultúrák fejlesztésére. De jobban kell figyelni az oroszok mint etnikum problémájára, érdekeire is. A hatalom ugyanis immár a Romanovok óta folyamatosan nem nagyon vesz erről tudomást, aminek eredményei a Manézs tér vagy Kondopoga fémjelezte nemzetiségek közti villongások. Meg kell érteni, hogy a közös érdekeink túlsúlyban vannak, ám nekünk oroszoknak vannak másoktól eltérő saját céljaink, megoldandó problémáink is.
– S ha már a gondoknál tartunk, ne feledkezzünk el arról, hogy Oroszország elmúlt két évtizedben megtett útját sokan néhány megapolis, reformsziget, Moszkva, Szentpétervár, esetleg Nyizsnyij Novgorod vagy Jekatyerinburg tényleg robbanásszerű fejlődésén mérik le. Pedig a „glubinka”, az orosz vidék azért más képet mutat. Milyet?
– Sokat utazok főszerkesztőként és dramaturgként, darabjaim színre vitelét segítve is, s szomorúan tapasztalom, hogy több nagyságrendnyi a különbség az orosz vidék és a főváros életszínvonala között. Mondok egy példát. Nemrégiben barátaimmal egy hétvégi pikniket utazva alig 150 kilométerre voltunk Moszkvától, amikor eszünkbe jutott, hogy nem vettünk vörösbort. Betértünk az első boltba, s kértünk valamiféle jobb import bort, mire az eladó elképedve magán a kérésen, csak annyit mondott, hogy ilyet nem tartanak. Kizárólag olcsó vodkát és még olcsóbb „portvejnt” árultak, mondván, kinek van errefelé másra pénze.
– …mint egykor a Szovjetunióban. Bizonyos időkben akkor is csak nagyjából ez volt a választék…
– …az más helyzet volt. A Szovjetunióban a probléma az ellátással volt, míg most a jövedelmekkel. Akkor nem volt áru, most pedig pénz. S ha ez hiányzik, az morálisan is jobban amortizál. Két Oroszország létezik, a nagyvárosi, és a vidéki, s közöttük a különbség minden téren óriási. Vannak olyan városok, ahol az átgondolatlan, hatásában a múlt század 20-as éveinek államosítását idéző privatizáció után nemegyszer a hozzá nem értés következtében tönkrement, bezárt a gyár, nincs munka, s az emberek egyetlen jövedelemforrása az idősek nyugdíja.
– Egy helyütt azt nyilatkozta, Putyin már végleg beírta magát a történelembe azzal, hogy visszaadta Oroszország szuverenitását. Közben azért érződik egyfajta elfáradás is a nevével fémjelzett politikai berendezkedésen. A hatalmi párt, az Egységes Oroszország egyre többeket emlékeztet az SZKP-ra, az ország vezetőit néha többet látni a híradókban, mint egykor Brezsnyevet, az olajdollárok nem nagyon segítettek a reális gazdaság talpra állításában, a stabilizáció után egyre késik a várt fejlődés. Mi a véleménye az úgynevezett szuverén demokráciáról?
– Én támogatom a „szuverén demokráciát”, nem akarom ugyanakkor, hogy valamiféle „szuvenír demokráciává” változzon. Nem vagyok ugyanis híve a látszatdemokráciának, amelyben a választók akarata helyett az eliten belüli alkuk döntik el a jövőt.
– Megint a civil társadalom, a polgári gondolkodás gyengeségénél kötünk ki…
– Így van. Jó példa erre, hogy a társadalom többsége egyértelműen elutasítja a történelem, az irodalom jövőbeli leértékelődését a készülő új nemzeti tantervben, mégis ebbe az irányba haladnak a dolgok. A többség, az össznemzeti tapasztalat véleményének ilyen figyelmen kívül hagyása engem a dogmatikus marxisták mindent mindenkinél jobban tudó gondolkodásmódjára emlékeztet. Azzal a különbséggel, hogy régen a professzor a Tőkére hivatkozott, mint megfellebbezhetetlen igazságra, míg ma néhány marketingről szóló könyvre.
– A nagy átalakulások, a pénz- és értékvesztés kárvallottja sok esetben a kultúra. Hol a helye ma az orosz társadalomban?
– A szovjet időkben a kultúra helye az asztalnál a házigazda, a vezető jobb oldalán, rosszabb esetben a balon volt, míg ma az előszobában, a sofőrök mellett. Annak idején ugyanis a kultúra fontos szerepet játszott az állami politika formálásában, míg ma ezt a funkcióját nagyrészt elveszítette. Ez egyfajta szakítás a hagyományokkal, hiszen az imperátor azért még kíváncsi volt Dosztojevszkij véleményére.
– Tudomásom szerint a kultúra vezető képviselőivel rendszeresen találkozik Putyin, illetve Medvegyev is…
– Jelcinhez képest tényleg van előrelépés, ám a politikaformálásban továbbra is marginális kulturális elit szerepe. S ez azért probléma, mert ezek az emberek érzékenységüknél fogva a politikusoknál korábban reagálnak a társadalom különböző problémáira. Ezért olvasta figyelmesen Sztálin is a legújabb regényeket.
– A kultúra politikában játszott szerepének csökkenése egyben jelenti az úgynevezett kultúrharc csendesedését is?
– Ma e tekintetben egyértelműen jobb a helyzet, mint volt a kilencvenes években. Nem utolsó- sorban amiatt, mert sok harcos liberális mára valahogy mérsékeltebbé, konzervatívabbá, az ország érdekeire érzékenyebbé vált.
– Miért? Talán csak nem az életkor miatt?
– A magyarázat egyszerűbb. Rájöttek, hogy az általuk követett út zsákutcába visz, s ha nem akarnak emigrálni, akkor váltani kell. Az oroszok többsége nem vevő a harcos liberalizmusra. Nincs tömegigény a posztmodernre sem. Mégpedig azért, mert orosz követői ignorálják a nemzeti tartalma. Vegyük például Milan Kunderát, aki a posztmodern képviselője, ám egyben cseh patrióta, míg a mieink mindenáron nemzetek felettiek akarnak lenni.