Pályakezdők dilemmája

Az arab világ országainak lakói fiatal társadalmat alkotnak. Jemenben az átlagéletkor 18 esztendő, Jordániában és Szíriában 22 év, Egyiptomban 24, Líbiában pedig 25. Algéria lakosságának átlagéletkora 27 év, és a térségben Tunézia a „legöregebb” a maga 30 esztendős átlagával

Néhány hónapja Facebook-forradalomról, a fiatalok lázadásáról, az észak-afrikai dominó összedőléséről beszél a világ, hiszen a tőlünk nem is olyan távoli régióban dominószerűen kezdtek összeomlani a több évtizede fennálló rezsimek. Tunéziából indult az egész, és nem lényegtelen, hogy ott is hogyan: a huszonhét esztendős, utcai árulásból élő diplomás fiatalember, Mohamed Bouazizi tavaly december 17-én elkeseredettségében felgyújtotta magát, mert a hatóságok elkobozták zöldség- és gyümölcskészletét, és emiatt teljesen kilátástalannak találta az életét. Nem volt egyedül a problémájával, az ország berobbant, és az országot huszonhárom éve vezető diktátor menekülni kényszerült. Zin el-Abidin ben Ali volt az első (és mint később kiderült, egyáltalán nem az utolsó) arab vezető, aki az utca nyomására volt kénytelen távozni tisztségéből. Észak-Afrikában azóta több ember is felgyújtotta magát, és az arab világban több helyen elindult a tunéziai jázminos forradalomhoz hasonló nagyságú és intenzitású mozgolódás, ami máig tart.
A motivációk azonosak: egyre nagyobb munkanélküliség, ami elsősorban a felnövekvő generáció tömegeit érinti; az élelmiszerárak és az infláció soha nem látott növekedése; rendőri elnyomás; korrupt, autoriter és diktatórikus hatalom.
Úgy gondolom, ezekből a tényezőkből az első kettő a legfontosabb, hiszen ezek az új elemek – az elnyomás, a korrupció és a diktatórikus hatalomgyakorlás – évtizedeken keresztül megvoltak a térségben. A legtöbb diktátor – vagy annak örököse – a hetvenes–nyolcvanas évektől vezeti országát, mégsem lázadtak fel ellene az emberek.
Az arab világ országainak lakói fiatal társadalmat alkotnak. Jemenben az átlagéletkor alig több mint 18 esztendő, Jordániában és Szíriában 22 év, Egyiptomban kettővel több, Líbiában pedig 25. Algéria lakosságának átlagéletkora 27 év, és a térségben Tunézia a „legöregebb” a maga 30 esztendős átlagával. Ugyanakkor ezekben az országokban egyre nagyobb a nagyon szegények aránya a társadalomban: Egyiptomban húsz százalék, Jemenben negyvenöt! Ezekben az országokban évente fiatalok százezrei válnak nagykorúvá és hagyják el az iskoláikat a munkahely találásának legcsekélyebb reménye nélkül, miközben gyakorlatilag ugyanazok az ingerek érik őket, mint a világ szerencsésebb felén született társaikat. Hellyel-közzel ugyanazokat a reklámokat is látják, és a világhálónak, valamint a műholdas tévécsatornáknak köszönhetően ugyanazokat az életmintákat tartják követendőnek, mint mondjuk Hollywoodban, ezért a vágyaik is hasonlók: trendi mobiltelefont, divatos ruhát, gyors autót akarnak maguknak, de esélyük sincs arra, hogy ezt becsületes munka árán valaha is megszerezzék.
Egyiptomban és Tunéziában a munkanélküliség kezelésére érdekes stratégiát eszelt ki a hatalom: megpróbálta a fiatalokat minél hosszabb ideig az iskolapadban tartani, ezért tömegek számára tették elérhetővé az egyetemeket. De ezzel is pár évnyi időt nyertek, a problémát nem sikerült orvosolni, sőt talán még frusztráltabbá tették az immár diplomás munkanélkülieket. Erre a helyzetre jött az élelmiszerár robbanása és a magas infláció, a fiataloknak immár nemcsak azzal kellett szembesülniük, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal, hanem azzal is: nemcsak a legújabb telefont nem tudják megvenni, hanem immár a túlélésüket biztosító alapélelmiszerek beszerzése is egyre nehezebben megoldható feladat számukra. Az már egy külön téma, hogy ezek az elkeseredett fiatalok a modern technológia segítségével már bámulatos hatékonysággal tudják megszervezni magukat, és rákaptak annak az ízére, hogy tüntetéseikkel, hangos véleménynyilvánításukkal akár kormányokat is meg tudnak dönteni. Az elmúlt év végén, még a tunéziai forradalom kitörése előtt Algériában jártam. Ott már akkor is teljesen hétköznapi dolog volt a fiatalok és a rendőrség időnkénti összecsapása – az arab világban azóta bekövetkezett események mindössze annyit változtattak ezen, hogy most már sokkal összehangoltabban és nagyobb számban történnek az addig spontán megmozdulások. Miközben az ország dollármilliárdokat kasszíroz a szénhidrogének eladásából, a fővárosban, Algírban olyan jelenségről meséltek az emberek, amit nálunk csak a második világháború után hallottam. Olyan égető a lakáshiány, hogy az emberek – főként a fiatalok – ágyat bérelnek és váltásban alszanak, magyarán egy fekhelyet többen is használnak pihenésre!
Miközben az arab országok lélekszáma robbanásszerűen nő, az elérhető munkahelyek száma stagnál vagy csökken. A térségben gyakorlatilag nincs vagy csak alig van ipari termelés – még a térség egyik legfejlettebb államának számító Algériában sem tudtak a gyümölcsökön kívül bármit mutatni a boltokban, ami helyi. Sok millió munkahelyet teremteni még a mostanában meg- vagy átalakuló új kormányoknak sem lesz könnyű, sőt azt is megkockáztatom, hogy egyszerűen lehetetlen. Ha pedig nem sikerült munkahelyet találni, eljön az idő, hogy ezek a fiatalok egyszer csak megindulnak, és akkor pedig a számukra legközelebb eső Kánaán, Európa lesz a célpont.
Az az Európa, amely egyre inkább elöregedik, és egyre kevesebb a munkaképes lakossága. Ez pedig nagyon nagy baj: ma már a gazdaságkutatók tényként kezelik, hogy lineáris összefüggés van a munkavégzésre képes korúak populáción belüli aránya és az adott ország nemzeti össztermékének (GDP) éves növekedése között. Magyarán, ahol fogy a munkaképes lakosság, ott nem várható növekedés. Hasonló jelenséget tapasztaltak a kutatók Ázsiában is: Japán a maga majd negyvenöt éves átlagéletkorával elveszítette a régi lendületét, Kína (35,5 év) most a csúcson van, de középtávon kevéssé lesz produktív, miközben feltartóztathatatlanul jön fel Vietnam (a 85 milliós lakosság egyharmada tizennégy év alatti, az átlagéletkor kevesebb mint 26 év) és Indonézia. Visszatérve a saját házunk tájára, nagyon gyorsan eljöhet az idő, amikor Európának nem félnie kell az arab világból érkező fiataloktól, hanem a saját túlélése érdekében hívnia kell őket az itteni munkavállalásra.
Beszéljünk kicsit Magyarországról is. Kettős szorításban vagyunk: egyrészt a magyar társadalom is rohamosan öregszik, ráadásul a magas munkanélküliség miatt még a különben fogyatkozó fiataloknak is nehéz munkát találniuk. A legnagyobb bajt viszont a trendekből láthatjuk: nem olvastam ugyan pontos felmérést e tárgyban, de a környezetemben tapasztaltakból kiindulva biztos vagyok abban, hogy tíz fiatalból legalább öt-hat külföldön képzeli el a jövőjét. Nemcsak a fiatal orvosok és ápolók mennek el, nemcsak a diplomásokat szívja el Nyugat-Európa, hanem gyakorlatilag mindenki el akar menni, aki jobb életre vágyik. Ez a gazdasági élet szereplői is látják – úgy tudom, több, Magyarországon gyárat építeni akaró befektető is vacillál emiatt, mert már rövid távon is tartanak attól, hogy képzett munkaerő nélkül maradnak nálunk. Ha nem sikerül itthon tartani a fiataljainkat, ha nem tudunk stabil, biztos jövőt ígérő lehetőséget kínálni nekik, akkor felgyorsulnak a folyamatok: a társadalom még jobban elöregedik, nem lesz, aki dolgozzon, így a nyugdíjakat sem lesz miből kifizetni, és olyan negatív spirálba kerül az ország, amiből nagyon nehéz lesz kikecmeregni.
Kritikus időket élünk: aki egyszer elmegy Nyugat-Európába dolgozni, azt nehéz lesz később hazahívni. És akkor nem marad más lehetőség, mint álláshirdetéseket feladni arab nyelven: fiatal munkaerőt keresünk, azonnali kezdéssel.