Szabó Lőrinc Korculában

Gyönyörű kis kőfalas város a sziget egy kör alakú félszigetén, csodálatosan szép hely – összegezi 1937-ben hajóútja alkalmával hazaküldött levelében Szabó Lőrinc, amint tíz percre kikötöttek Korculában, majd hozzáteszi: „érdeklődtem árak iránt is, és elhatároztam, hogy ide okvetlen visszajövünk”. Vissza is tért, fizikai valóságában is, utóbb pedig emlékeit sorolva nemegyszer, éppen a legkedvesebbek között megemlegetve „a régi Korculát”.
Érdemes volt visszatérnie. Az alföldi emberek örök álma: a rónák végtelenjét a tenger hullámzó végtelenje folytatja. A tengerparti meditáció során a történelem mindennapiságából kitekintve rá lehet kérdezni a világ létezésének megfejthetetlen mikéntjére. A hely ez, ahol a lét és idő egymásban megméretik, a végtelen és a véges szembesülhet a maga felfoghatatlan mivoltában. Nem lehet véletlen, hogy éppen itt, e sziget partjain fogant a költő egyik legmeghatározóbb verse, a Beszélgetés a tengerrel című. A megválaszolhatatlanság költeménye. „A verset Korcula szigetnek a mólóján gondoltam ki” – emlékezik évtizedek múlva fogantatására a költő. Búcsúzva a világban való jelenléttől, belebonyolódva a végtelen talányába. A világ keserű tényei között botladozó kiszolgáltatott ember számvetését ettől kezdve váltja fel pályáján a tájékozódó, „valami szépet” kereső, ünnepre vágyó költő reménykedő szólamainak megszólaltatása. Közben ösztönösen érzi, egyik levelében ki is mondja sejtését: nemsokára bezárul körötte a háborúkkal szabdalt világ. De egyben kinyílik a bezárt ember létélményének tematikája, a „harc az ünnepért” versszervező ereje, amely elkíséri életösszegezése jelmondatáig: „Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!” Tények, sejtelmek, szorongás, lemondás, bizonytalan reménykedés – az őrület határán.
És mit jelentett az életben gyönyörködni akaró utazó ember számára „a régi Korcula”? Jelen évünket őszentsége XVI. Benedek pápa a család éveként vezette be. A családját mindig is biztonságos menedékhelynek tekintő költő élete során számtalan gáláns kaland élvezője-szenvedője-szenvedtetője is volt. De Korculán valahányszor megfordult, mindig családjához kötődve jelent meg. 1932-ben feleségével és kicsi lányával, a „nagy” és a „kis” Klárával. Június 24-én, pénteken Kisklára naplója is megemlíti „Korcula várost és szigetet”, ahol körbejárták a városfalakat, megnézték a parton a régi bástyákat és a dómot is. „Korcula, ahol a múltkor azt a bizonyos narancsos ágat láttuk kihajolni egy szűk utca kőkerítésén” – idézi vissza utóbb felesége számára a korábbi ittlétüket 1937-es levelében, amikor fiával, az utazás során annyi veszéllyel szembesülő kalandkereső gyerek Lócival utazik erre. A korábbi nappali széttekintéseket megkoronázhatja az éjszaka csodás képeivel. „A parton lakom, előttünk keresztben a kikötőpart, jobbra-balra hegyek s egy parti félsziget nyúlványa öleli az éjszakai tengert, a hold már megtelt, az ég csillagos, a szél elállt, a nappali piszok és szegénység nem látszik, csak a fény a nagy fehér köveken, a terméskő házakon, a várfalakon, s a pálmák árnyéka – olyan az egész, mint egy tündéri fénykép vagy mozi. Igazán olyan, még az is igazi benne, hogy csak nézem, s kívül vagyok rajta, végleg kívül.” A verssel elbúcsúzik e tájtól, valóban kívülre kerül, többet vissza nem térhet. Lóci filmrendező korában azután majd minden nyarát itt töltötte, emlékezve az apjával közös pillanatokra.
Marco Polo szülőhelye? Maradjunk csak korunkban! Egykor feleségemmel és tanítványaimmal erre járva kellő főhajtással köszöntöttük az apátsági múzeum falán a Teréz anya Nobel-díjára emlékeztető, bekeretezett koszorút, melyet a díj elnyerése után Kalkutta lakosaitól kapott, és ezt odaajándékozta egy fiatal korculai szerzetesnek. A város nemzetközi nevezetességeire utaló jelzések most újabb emlékeztetővel szaporodnak. Curkovic-Major Franciska, a Zágrábi Egyetem oktatója a költő két világháború közötti nyarainak történetét Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai címmel a Miskolci Egyetemen megjelentetett könyvében dolgozta fel. A tudományos elemzés sugallta, hogy Abbázia és Dubrovnik után a költő szívéhez talán legközelebbi adriai városban, Korculában állítsuk fel a valahai itt-tartózkodásaira utaló harmadik emléktáblát Horvátországban. A Policsányi István szobrászművész készítette műemléket a révkapitányság csodálatos történelmiséget sugalló árkádsorán helyezzük el ma, május 21-én. Titisee, a Brünn melletti Macocha-barlang természeti csodája és az alpokbeli északolasz Avelengo emléktábláival együtt immár ez a hetedik külföldi megemlékezés, amely a magyar költő európai jelenlétét számon tartja.
A város az eseményre különös szeretettel és érdeklődéssel készült. Kiállítást rendeztek a helybeli magyar vonatkozású emlékekből, az ünneplés sorozata pedig a városházán kezdődik. Az ünnepség védnöke Gábor Iván, Magyarország zágrábi nagykövete. Az egybegyűlteket köszönti és az ünnepséget megnyitja Mirko Duhovic, Korcula város polgármestere. Köszöntőt mond Jósvai Lídia kulturális tanácsos, Magyarország zágrábi nagykövetének kiküldöttje.
Mi, magyarok nagy elismerésnek vesszük, hogy a város vezetői ezzel az eseménysorozattal klasszikus költőnket figyelemre méltó emlékezéseik sorába iktatják. Hiszen egy nagy magyar alkotó költészete fontos tanulságait találta meg azon a tájon. Az emléktábla erre a kapcsolódásra emlékeztet a jövőben. A horvát és a magyar nép szeretetteljes barátságának megnyilvánulásaként.