Tavaszi capriccio

Örök dilemma: lehet-e érdekeset, újat mondani rég múlt ügyekről? Mondjuk, ha azok a XIX. század első felében, közepén történtek? És egyáltalán: érdemes-e beszélni róluk? Most éppen egy efféle inspiratív könyvet olvasok. Lichtneckert Andrástól, a szerzőtől kaptam, címe A balatonfüredi angolkert, a Játékszín és az Aréna építéstörténete.
Rég múlt heroikus és kisszerű ügyek bukkannak elő a lapokon – éppen olyanok, mintha ma történnének velünk: egyszerre az élet idilli és kevésbé fennkölt díszletei. Színházról, fürdőről és kertekről. Olyan léttartalmakról, amelyekben az egész lét válik érdekessé.
Rendeljünk hozzá mindehhez az elképesztő látványt: gondoljuk el a Balaton hatalmas vizét a lábunk előtt méltóságteljesen és olykor csobogva! Én sokadszorra is szájtátva nézem, mintha sosem tudtam volna róla. Nem mítosz ez, nem szépség és nem fennkölt külön-külön, hanem minden együtt. Táj, amely olykor heroikus magatartást követel; színház, „csepűrágás”, amely a játékot az élet katarzisává emeli, valamint víz, amelyet tudni kell, ismerni kell, becsülni kell, miként mindenféle archaikus tudás figyelmeztet rá. A füredi savanyúkutat különösen, amelyről Berzsenyi hálálkodva ezt mondja: „sebimre / Aeglei balzsamot áldva öntél”. És persze a „fürdőt”, egy egész kultúrát, amely idillé varázsolja a hedonizmust.
Lichtneckert András sokadik könyvében rendkívül gazdagon adatolva és szépen előadva áll mindez: táj, színházügy, fürdőkultúra és kert. Éppen most jelent meg, a füredi angolpark felújításának évében. Ha van főszereplője, talán mégis az a régi poéta, Himfy-Kisfaludy, a kesergő szerelem mézes szavú költője, aki a legmagasabb emberi léttartalmak iránti elkötelezettségében indítja el és vezeti a lokális reformmozgalmat: magyar nyelvű kőszínházat a Dunántúlnak! Viszont a füredi színházak építéstörténete nem egészen sikertörténet (ezt is dokumentálja a kötet); Kisfaludy kiábrándultságának, kudarcélményének egyik oka a „slendrián könyvelés”, illetve az ennek következtében az építők ellen meginduló, amúgy szokásos áskálódás, jogos vagy jogtalan vádaskodás – említi a szerző, és dokumentálja is állításait. De építészettörténeti szempontból fontosabb a másik ok – mondja –: a hibás tervezés, a megspórolt külföldi tanulmányutak, amelyek következtében alkalmatlan színházépületet húztak fel a mégoly heroikus erőfeszítések után. A füredi színházak története 1831-ben kezdődött és 1913-ig, a színkör bezárásáig, illetve 1934-ig, az épület lebontásáig tartott. (Mindez remekül, a legapróbb részletekig dokumentálva eddig ismeretlen levéltári forrásokkal. A színházból csak egy hat darabból álló klasszicizáló oszlopsor és az amfiteátrumra emlékeztető lépcsősor maradt, amelyek „szép részletei” a parknak.) A könyvben egy poétikus stílű angolkert van dokumentálva, amelyet Petz Ármin tervezett; ma tízhektáros terület, amelynek felújítása most zajlik.
Tehát tájképi vagy angolkertben vagyunk. Akár úgy is, ahogyan a materialista ember foglalkozik vele (a számok illusztrációk): három allé, egy díszkút, két szobor, száznyolcvan facsemete, kerítés, lépcső, csobogó. De a fafajtákról sincs sok beszédes dokumentum, bár lezajlott egy vita, a XIX. század boldog vitája, hogy tudniillik a hárs vagy a platán a megfelelőbb-e fasor telepítéséhez. A platán győzött, maradványkertjeinkben mindenfelé láthatjuk. De kert, és az a lényeg, hogy kert, amely a lélek legzugosabb tartományaiban fészkel. Kert, mint a „lélek lámpása”, amelynek segítségével olyan terrénumokat ismerünk meg magunkból, amelyeket nem is sejtettünk. Miért ne? A kert terep, ahol mintegy üldözőbe is vehetjük magunkat.
Viszont nincs a könyvben – mert nem is lehet – hang, egyetlen madárdal sem.
Ó, a madarak! Évek óta figyelem, olykor részese vagyok még küzdéseiknek is. Friss májusi kantáta, saját kertemben hallhatom a fülemüle csattogását! Borzasztó, megrendítő akusztika ez, kimeríthetetlen és leírhatatlanul kellemes. Csábító, szinte Bach-kantátákat énekel ez a jelentéktelen kis madárka (amely azért az idén átrepülte már a Szaharát), azok minden fordulatával, főtémával és szinte mindig kódával. Észveszejtően hívja, keresi a párját, a kiszemelt tojót, méltóztassék elfoglalni helyét a családi szereposztásban. És mivel évek óta hallgatom a májusi faluvégi concertót, gyaníthatóan sikeres volt a nőcsábítás. Mindig oly erős intonációkkal és regiszterekben énekel, vagyis érzelmesen beszél a másikhoz, hogy az hátborzongató. Nem nekem szól persze a dal, én nem számítok, csupán meglesem és meglopom az isteni megszállottságot.
Vagy: kihajtom, pontosabban kitessékelem a nyitott ajtón beröpült fecskét, korábban egyszerre többet is, pedig nem is olyan egyszerű vállalkozás ez. Menekülne szegény pára az ég tágasságába, a napfény felé, csakhogy minduntalan az ablaküvegen koppan igyekvő teste, kétségbeesetten verdes szárnyaival, és nem tudok segíteni rajta. Hagyom, hogy kissé megnyugodjon, megüljön mondjuk az egyik gerendán vagy a könyvespolc tetején, és aztán a seprűvel finom, nyugodt mozdulatokkal a kitárt ajtó felé tessékelem. De néha megtalálja magától is a kivezető utat. Most éppen bent járhatott egy példány, csak visszaérkezve látom, hogy megtisztelte az egyik díszpárnát.
Olykor akaratomon kívül brutálisan szabályozom a madarak fészekrakási szokásait. Most egy egyszerű kerti rozsdafarkú pár fészekrakó projektjét tanulmányoztam fejvakargatva, mert a sütőház egyik szelemengerendájára kezdett fészket rakni. Ilyenkor, május elején, közepén sok minden lehetséges. Alighogy kivonultam, az idén csak egyszer-kétszer, a nagy asztalhoz dolgozni, hát billeg a két rozsdafarkú hazafelé, ám az utolsó pillanatban észlelik a hívatlan vendéget, s villámgyorsan irányt váltva elhussannak. De nem messze páros lábbal ugrándozva, nyakukat tekergetve figyelnek, és olykor hangosat cserregve csodálkoznak az őket ért felháborító inzultus láttán. Általában nem sikerülnek ezek a fészkek, elkezdik, aztán másutt folytatják őket. A házra futtatott szőlőtőkén legalább három fészekkezdemény van, ám túl közel próbálkoztak, fölöslegesen dolgoztak.
Az idén meglepően kevés a fecske, alig néhány pihen a ház előtti villanydróton, de ahogy az elhagyott, üres fészkekből mindenfelé látom, már a gólyákkal is hadilábon állunk. Mi lesz itt? Embertelen, madárhang nélküli civilizáció? Pedig a „szférák zenéjében” biztosan benne a madárdal is. A létezés nem hangtalan – a madárhangban a kezdet és a vég összeér.
Samu és Berci viszont új jövevények a családban – két kosbárányt hoztam Csödéből. Megviselte őket az út, mert mint egy Kusturica-filmben, a kocsim csomagtartójában utaztak vagy háromnegyed órát. Aggodalmasan füleltem, bégetnek-e hátul szörnyű helyzetükben. Samu, a nagyobbik gyakran jelzett, Berci birkatürelemmel senyvedett, csupán néha eresztett el egy-két báránydallamot. Szerencsére nem lett semmi baj, pár nap alatt birtokba vették új óljukat, és gondozójukkal, Sanyi szomszéddal lassan akár az utcára is vonulhatnak. Kell is, mert az almáskertbe szántam őket, ahol hívogató csábítóan selymesre nőtt a fű. Fű, fa, kert, madárhang, bárányok – lehetetlen nélkülük élni.