Történelmi áttörés a romapolitikában

Kétezertizenegy május 20-a már biztos, hogy nemcsak a magyar politikatörténetnek lesz fontos dátuma a hazai romapolitika kapcsán, hanem az egész világ romakutatói számon fogják tartani e napot, hiszen a cigányság történelmében eddig még soha egyetlen állam sem kötött olyan megállapodást roma közösséggel, mint amilyet Orbán Viktor miniszterelnök és Farkas Flórián, az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) elnöke.
A kormány és a roma önkormányzat formálódó szerződése már a gyöngyöspatai provokáció előtt ismert volt szakértői és bizonyos médiakörökben. A készülő megállapodás európai jelentőségét az ellenzéknek, úgy látszik, mindenképp be kellett mocskolni, s még a tárgyalás folyamatában előre hitelteleníteni kellett – mondjuk Gyöngyöspatával. Mert hát miként is lehet az, hogy éppen az Európában állandóan lerasszistázott, lenacionalistázott Orbán-kormány fogadtatja el uniós elnökségének ideje alatt az EU-s romastratégiát, s köt először a világtörténelemben példaértékű szerződést azzal az országos roma önkormányzati elnökkel Farkas Flórián személyében, akinek politikai szervezetét több mint kétharmados többséggel választotta be a roma közösség az Országos Roma Önkormányzatba? Az is emeli e szerződés legitimitását, hogy az ORÖ elnöke egyben Európában az egyetlen, akit saját roma közössége demokratikus versenyben választott meg politikai vezetőjévé, aki országgyűlési képviselő, és egyben a roma felzárkóztatás megbízott kormánybiztosa.
Az Orbán–Farkas-keretmegállapodás nemcsak az állam és a cigányság első megállapodása miatt történelmi léptékű, hanem egyben régi adósságot törleszt. Mind az állam, mind a roma közösség, mind pedig a többségi társadalom olyan kölcsönös elvárásai és vállalásai fogalmazódnak meg benne, amelyek egyszerre adnak társadalmi szerződés jelleget a megállapodásnak, s jelölik ki a jogokat és kötelezettségeket mind az állam, mind a roma közösség képviselői számára a társadalmi felzárkóztatásért.
Egyfajta „minialkotmány” született Magyarország kormánya és legitim romapolitikai osztálya között, amelyben a problémákat nyíltan néven nevezik. Fontos, hogy deklarálja az „együtt döntés” rendszerét, hogy e társadalmi bajokat nemcsak az államnak vagy csak a roma közösségnek, hanem együtt kell megoldaniuk, s végre olyan cselekvési ütemtervet dolgoztak ki a kormány és az ORÖ között, amelyik konkrét feladatokat, konkrét időponthoz kötve és konkrét céllal fogalmaz meg.
Olyan rendszert kívánnak közösen felépíteni, amelyikben a társadalmi felzárkóztatásra elkülönített jelentős összegeknek nem csupán tíz százaléka jut el az érintettekhez – mint ahogyan azt az ÁSZ megállapította a szocialisták által működtetett integrációs politikánál –, hanem az egészet azokra fordítják, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
Mit is tartalmaz a romák és a kormány között létrejött történelmi megállapodás?
A dokumentum három jól tagolt részből áll. Az első része az aláírók közös helyzetértékelését tartalmazza, amely szerint: „Magyarország kormánya és az Országos Roma Önkormányzat (továbbiakban: ORÖ) tudatában vannak annak, hogy a Kárpát-medencében évszázadok óta sorsközösségben velünk együtt élő cigányság helyzete az elmúlt évtizedekben az élet számos területén romlott, ezért közös elhatározás alapján a romák és a többségi társadalom együttélésének megerősítése, a közös jövő építése érdekében írják alá e keretmegállapodást”.
A dokumentum rögzíti általános célkitűzésként, hogy konkrét közpolitikai cselekvéssé formálja a kormányprogram roma integrációs célkitűzéseit, és egyben felszámolja azt a pazarló, viszszaélések sorát bújtató, pénzelszívó rendszert, ami az elmúlt nyolc-tíz évben épült ki romaintegráció ürügyén. A második nagy rész Az együttdöntési rendszer célkitűzései címet viseli, tizennégy pontban foglalva össze a kormány és a roma képviselők és vezetőik közötti integrációs döntési mechanizmust, valamint a kölcsönös legfőbb vállalásokat. Ez a rész mutatja leginkább, hogy innováció történt a cigányság problémáinak kezelésében. Szociológiai kutatások sora mutatta ki, hogy az egyik legfontosabb probléma a romaintegrációs tervekkel az, hogy az érintettek nem érzik magukénak a cselekvési programokat, s a kisebbség részéről legalább akkora a szándékos elfordulás ezektől, mint amilyen módon a többségi társadalom előítéletes a roma közösséggel szemben. Az együttdöntési rendszer lényege, hogy a romák nem kapják, hanem maguk alkotják programjaikat a felzárkóztatáshoz. Az állam csak kijelöli azokat az integrációs kereteket és feladatokat, amelyeken belül bizonyos programokat támogatni fog. Az ORÖ nem pusztán a roma társadalom belső politikai színtere mostantól, hanem a Lungo Drom közel 2400 képviselőjével a változások és az integráció közfunkciós motorjává válhat. Eljut az ország legtávolabbi zugában lévő nyomortelepre, hát vigye ő maga a változást oda, főleg, ha tőle a közösség nagyobb sikerrel fogadja el az integrációs programot, mit a „gádzsóktól”. Viszont a teendőkről, a forrásokról és azok felhasználásáról „együtt döntés” történik, ahogyan az éppen aktuális cselekvési célokat sem önkényesen vagy ad hoc jellegűen jelöli ki a kormányzat, miként az a 2002–2010 közötti időszakban történt.
A célkitűzések második pontja deklarálja: „A kormány az együttdöntési rendszert elsősorban a foglalkoztatás bővítését, az oktatás színvonalának emelését, valamint az életkörülmények javítását célzó fejlesztési programok, ösztöndíjprogramok, beruházási és foglalkoztatási támogatások terén alakítja ki annak érdekében, hogy az ORÖ mint roma érdekképviselet biztosítani tudja, hogy ezekben a programokban kellő arányban vegyenek részt hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő roma és nem roma gyermekek, fiatalok és felnőttek, és a tevékenységek ténylegesen felemelkedésüket/felzárkózásukat szolgálják.”
A célkitűzések közül minden bizonnyal vitát fognak kiváltani a számszerű vállalásokra vonatkozó részek. A keretmegállapodás ugyanis rögzíti, s így nyilván könnyen számon kérhetővé teszi mind Orbán Viktor, mind Farkas Flórián tekintetében, hogy a vállalásokból mi az, ami ténylegesen megvalósul majd 2015-ig.
Eszerint: „Felek 2015-ig közös célként fogalmazzák meg, hogy támogatják: 100 000 munka nélküli roma foglalkoztatásba történő bevonását; olyan átfogó oktatási reformprogram megvalósítását, amely révén 20 000 roma fiatal 50 – a felzárkózásban részt vevő – szakmunkásképző iskola keretében szerezhet piacképes szakmát. Továbbá 10 000 roma fiatal érettségit adó képzésben tanulását, és segítik 5000 tehetséges roma személy felkészülését, hogy megfeleljen a felsőfokú oktatásban való részvétel feltételeinek; a szak- és felnőttképzés területén mintegy 50 000 legfeljebb szakiskolai végzettségű, roma felnőtt piacképes szakképzését és további 80 000 felnőtt roma alapfokú készségfejlesztési programokban való részvételét (írás, olvasás, számolás, informatika); 150 000 roma szervezett, lakossági szűrővizsgálatokon való részvételét, valamint az egészséges életvitelhez szükséges folyamatos tanácsadásban részesítését.”
Mint a szerződés egyik szakértő véleményezője – Pokol Béla professzorral való konzultációmat követően –, jeleztem, hogy bizony e számok impozánsak, és örvendetes is lenne ilyen eredmény, ám a roma társadalom mentális felkészültsége, az önkormányzatok helyzete, a piaci folyamatok és a Pokol által „migrációs szivattyúnak” nevezett nyugati munkaerő-piaci átalakulások együttesen nehezen teszik majd tarthatóvá e vállalásokat. Farkas Flórián is óvatosabb volt ezek kapcsán, ám a kormányfő a dokumentum ezen részén valójában célkitűzést kívánt megfogalmazni, ami felé menetelni kell, s majd a valóság megmutatja ennek realitását.
Ez is dicséretes fordulat a romapolitika terén. Eddig a kormányzatok mindig az alulvállalás politikáját és a „látványpékség” logikáját folytatták romaügyben. Mindig éppen csak annyit tenni érdemben, amennyi a látszattevékenységek fenntartásához és a kisebbségi politika européer arculatához szükséges. Egyik sem mert belevágni a struktúra modernizálásába, s egyik sem kezelte érdemi partnerként a cigányságot. Vezetőik is mindig csak „díszcigányok” voltak egy-egy frakcióban, akik jó, ha hozzák a roma szavazatokat, ám mindezt némi üveggyöngyért tegyék, lehetőleg ne gondolják komolyan, hogy ők majd tenni is fognak valamit a romák felemelkedéséért.
Ezzel az álnok, társadalmi feszültségeket fenntartó, etnikai bombát jelentő politikai rendszerrel most nyíltan szakítottak. A romapolitika „látványpékségét” Orbán Viktor, Balog Zoltán és Farkas Flórián bezárta. A dokumentum harmadik része, „A célok eléréséhez szükséges lépések” határidőkkel jelöli ki, hogy miként lesz kormányzati cselekvésekben és konkrét közpolitikai ciklusokban beindítva az új, társadalmi felzárkóztatást jelentő és egyben konfliktusokat is kezelő együttműködési és együttdöntési rendszer. Külön megállapodások születnek majd a foglalkoztatásra, az oktatásra a kisdedóvástól az egyetemi továbbtanulásig, s a kormány vállalja, hogy mindennek intézményi és anyagi hátterét egymilliárd forint erejéig megteremti.
A jövő héten a kormányfő, a felzárkóztatási államtitkár és az ORÖ elnöke Brüsszelben mutatja be, hogy míg a Field-félék és az örökös tyúktolvajok oldalán emberi jogokról üvöltők csak a botránykeltés politikáját képesek folytatni, addig a kormány és a felelős roma vezetők együttműködésükben és vállalásaikban történelmi áttörést hajtottak végre a politika rendszerén belül. A társadalmi eredmények még váratnak magukra, de most már van miben reménykedni.

A szerző politológus