A beszkennelt kávéfolt

Az ember, ha szerkesztő, a cikket nézi. Nem a szerző beosztását, nem a rangját, nem a szeme színét és nem a titulusait. Szöveg van előtte, más semmi. Egy szöveg, egy téma, egy ügy. A dolog roppant egyszerű: van egy írás, van egy szerző és van egy újság. A szöveget olyan állapotba kell hozni, hogy saját legjobb lehetőségeit beteljesítse, ne üsse agyon az újság szellemiségét, és beleférjen a rovatba. Van, akinek az írásához alig kell hozzányúlni, máskor rövidíteni, stilizálni kell, nyelvhelyességi szempontból rendbe tenni.
Egyik minisztériumunk sajtósai megkerestek, hogy vitát szeretnének a Magyar Nemzet hasábjain a vidékfejlesztésről. Megadtam a maximum terjedelmet, vitaindítónak magam javasoltam államtitkárukat, akiről tudom, remek szakember, írt is többször lapunknak.
Nem gondoltam rá, milyen nehézségek adódhatnak abból, hogy amikor valaki pozícióba kerül, már szereti közvetítések (saját sajtósai) révén intézni a dolgokat, még a szerkesztési egyeztetéseket is. Hiszen ő akkor már nagyon elfoglalt ember. Most is ez történt, nem lepődtem meg. (Kivételt ez alól csak egyet ismerek, de ő több mint államtitkár.) Ángyán József professzor, vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár cikkét néhány hét elteltével megkaptam. A terjedelem jóval túllépte a kértet, még akkor sem tudtam volna változatlan formában megjelentetni, ha aznap kimarad a vezércikk, amire amúgy talán még Rákosi idején sem volt példa. Tehát rövidítést, és a magyar vidéket érintő legfontosabb célok nagyon határozott, felsorolásszerű kiemelését javasoltam, a kitérők rovására. Az olvasók egy minisztertől vagy államtitkártól határozott elképzeléseket várnak, különösen ha az egy vitaindító írás. A közvetítőkön keresztül ezt udvariasan a szerző tudomására hoztam. Úgy tűnt, javaslatom megértésre talált, mert kaptam a minisztériumtól egy többoldalas pótanyagot, amelyet nagyszerűen beleilleszthettem az eredetibe, a szubjektívabb, terjengősebb részeket kioperáltam, így végül sikerült egy feszes, lényegre törő vitaindítót tető alá hozni. A cikk meg is jelent, máris szállingózni kezdtek a hozzászólások.
Az első meglepetés akkor ért, amikor pár nappal később jobboldali laptársunk internetes változatában Ángyán József vidékfejlesztési stratégiáról szóló írása teljes terjedelmében megjelent. Olyannyira változatlanul, hogy még a helyesírási hibák is benne maradtak (pl. válság kezelés külön írva). A hosszú cikknek egy erősen zanzásított formája pedig ott díszelgett a Magyar Hírlap június 14-i számában, két fotóval Ángyán professzorról. Megkövültem, nem akartam hinni a szememnek. Ugyanannak az államtitkárnak ugyanabban a témában ugyanazok a mondatai, amelyek a Magyar Nemzetben egy hete napvilágot láttak? A zanzásított cikkben volt egy utalás. Az olvasó most bizonyára azt gondolja, hogy a tisztesség a forrás megjelölését diktálta, utalást a Magyar Nemzetben megjelent vitaindítóra. Tévedés: a cikk a Magyar Hírlap internetes változatában napvilágot látott hosszú változatra hívta föl a figyelmet.
Az ember, ha szerkesztő, ilyenkor levegőért kapkod, mert ilyen a sajtóban nincsen, dupla közlés nincs, ráadásul ennyire szerencsétlenül, egy időben. Mert azon kívül, hogy ez az eljárás végtelenül immorális, nagyon kínos is. Kínos a szerzőnek és kínos mindkét lapnak. Az első közlést vállaló lapnak azért, mert egyoldalúan fölmondatott egy minden írástudó számára nagyon is létező szokásjogi, erkölcsi egyezség. A második közlést vállaló lapnak pedig azért, mert egy ilyen ismétlés egyszerűen blamázs. Politikailag lehet rövid távú előny, de az olvasók előtt kínos, sajtóetikailag pedig nonszensz, a kollegialitás teljes hiánya, őszintén szólva nem is értem, miért tette ezt a Magyar Hírlap.
Ángyán József államtitkárnak mint szerzőnek jogában állt volna azt mondani: köszöni, a szerkesztői kérések abszolút nem érdeklik, ha írása reménytelenül hosszú, visszaveszi, s átadja egy folyóiratnak. De nem ezt tette. Hagyta a rovatvezetőt dolgozni a cikkén, majd a maradék szövegtörmeléket visszaseperve, sajtósai révén elküldette azt egy másik lapnak. Ezzel lejáratta a Magyar Nemzetet, a Magyar Hírlapot, de mindenekelőtt önmagát. Csak hogy érezzük, miről van szó: ha én valamelyik könyvemet, amelyet odaadtam egy kiadónak, a megjelentetés feltételeit, a szerkesztő kéréseit elfogadtam, majd rögvest ezután a kéziratot elvittem volna egy másik kiadóhoz, ahol mondjuk nincs is szerkesztő, írásművem változatlan formában megjelenhet, ott nekem még a kávéfoltot is beszkennelik, és én ebbe belemegyek, akkor én a szakmából örökre kiiratkoztam. Ilyet az ember akkor sem tesz, ha hatalmánál fogva megteheti. Nem teszi, mert ez nem elegáns és nem is célravezető. Legrosszabbul persze az olvasó jár, aki nem érti, hogy miért olvassa ugyanazt az írást ugyanannak az államtitkárnak a tollából egy héten belül két polgári napilapban.
Kérdezem a vidékfejlesztési minisztérium államtitkárát, kérdezem a Magyar Hírlap szerkesztőségét és kérdezem az olvasókat: ezek után mi a garancia arra, hogy Ángyán József duplán közreadott cikke után laptársunk az államtitkár úr elutasíthatatlan kérésére nem indít velünk párhuzamosan vitát a vidékfejlesztésről? S akkor én mit mondjak fölkért szerzőinknek? Hogy sajnos, ezt a vitát „fölülről” szervezik, én ezt engedelmes birkaként elfogadtam, ezért páros héten a Magyar Hírlapnál, páratlanon a Magyar Nemzetnél jelennek meg a hozzászólások?
Meggyőződésem, hogy minden állami tisztségviselőnek kijár a tisztelet. De kijár a sajtó azon munkatársainak is, akik tudásukat, hozzáértésüket adják egy-egy íráshoz (akár írják, akár szerkesztik), s akik a lap színvonaláért személyes felelősséget éreznek.
A dolgát értő szerkesztő nem mismásol. Nyíltan közli a cikk és lapja érdekében észrevételeit, megjelölve, hol lát gyógyítandó szövegrészeket, s fölajánlva, hogy ha az elfoglalt szerzőnek nincs rá ideje, megteszi a szükséges korrekciókat. Ez a dolga. Mi ebben a meglepő? Mi ebben a sértő? Mi ebben a felháborító, amiért egy hatalmi pozícióban lévő szerzőnek revánsot kell vennie egy másik újságnál való juszt is közléssel?
Vagy ez lenne a hatalom, a politikai hatalom nyelve? Nem a megegyezés? Nem a gondolatcsere?
Kétségtelen, a hatalom nyelvén azt is lehet közölni: „Na, majd én megmutatom, hogy vannak, akik zokszó nélkül lehozzák a sóhajtásaimat is!”
De ez lenne a polgári sajtó?