A papok mint szuperhősök

Egy koreai képregény amerikai filmadaptációjában a jövő supermanjei a papok, akik hatékonyan tudják felvenni a harcot az Antikrisztusként pusztító vámpírok ellen. A pap című mozi az egyház szolgálóit a hit erején túl harci képességekkel is felvértezett szuperhősökként ábrázolja.

Stílusosan illeszkedik a távol-keleti képregényhagyományokba Hjung Min-vo sorozata, A pap, amelyben tizenkét bukott angyal emberiség elleni harcát rajzolta meg több idősíkon. Az angyalok lázadásának alapja az volt, hogy Isten érdeklődése az emberiség felé fordult, s ez több évszázados küzdelmet eredményezett. Az Egyesült Államokban angolul is megjelent képregény sötét tónusú fantasyvilágával kiváló filmalap, kár, hogy a rendező Scott Stewart az egészből csak az évszázados harcot értette meg, s a sztoriból a korszellemnek megfelelően darabolós vámpírhorrort készített, sutba vágva az eredeti történet kereteit.
A vízió abszurd: A pap a képzeletbeli jövőben játszódik, egy olyan militarizált-technicizált világban, amelyet az egyház vezet. Az elképzelt új világban a papok a nem e világi vámpírok legyőzésével békét teremtettek. Egy cseppet sem meglepő fordulatból kiderül azért, nem sikerült minden vámpírt elpusztítani. A pap egyszerre több kultúrkört idéz meg, a legfontosabb elem azonban a jó és a rossz örök harca.
Kár, hogy teljesen feleslegesen üres horrorrá silányult az alapanyag, amelyben minden mellékessé alacsonyodik a vámpírokkal való újabb és újabb látványos ütközetek mellett. Nincsenek érvek és okok, a vámpírok rosszak, akik az emberek életére törnek, a papok pedig hittudatból – olykor bosszúból – harcolnak ellenük. Az igaz ügy érdekében minden eszköz megengedett. Szabályok nincsenek. Egymást követik az öncélú akciójelenetek – a fantasy világában bármi megtörténhet. A megteremtett világkép autentikus ugyan, ám végtelenül közhelyes, a tárgyi környezet (a harci szekerek és a fegyverek, az öltözködés, az építészet) klisészerű, az pedig végképp érthetetlen, miért kell minden épkézláb alaphelyzetbe vámpírokat helyezni. A gonosz bármilyen más torz lényben megjelenhetett volna. Abszurdnak hat az is, hogy a tetovált, fegyverviselő, dinamittal vonatot robbantó papoknak egyetlen ellenségük van, és bármilyen alakváltozata ellen egyformán hatékonyan képesek eredményesen fellépni. A lényeg, vajon mi hajtja a gonosz elleni harcban a papokat, megválaszolatlan marad. A hit a fantasy világában – úgy látszik – mellékes. A pap összességében nem több, mint rosszul sikerült képregény-adaptáció, amely szokványos akciójelenetekkel és a történetbe csempészett látszólagos újszerűségével akar különbözni a tucatfilmektől – hiába.
(A pap – színes, feliratos amerikai film, 87 perc, 2011. Rendező: Scott Stewart. Forgalmazó: InterCom.)