Akiknek Trianon örömünnep

Miközben világviszonylatban visszaszorulóban van az úgynevezett politikailag korrekt gondolkodás- és beszédmód, hazánkban egyre többen vannak, akik szerint a politikai közélet szereplőivel kapcsolatban helytelen – és erkölcsileg is elítélendő – a hazaárulás vagy a nemzetellenesség fogalmának használata. Ennek az álláspontnak a hangoztatói ezzel a képmutató, a lényeget a szőnyeg alá söprő, a semmitmondásból erkölcsi magasságot barkácsoló baloldali és liberális mellébeszélők pozícióját erősítik. Nem azt mondják ugyanis, hogy bizonyos ítéletek meghozatalakor különösen óvatosan járjunk el: ehelyett azt javasolják – és ez a politikailag korrekt beszédmód lényege is egyben –, hogy bizonyos dolgokat egyáltalán ne mondjunk ki. Így sohasem lépjük át a politikai szalonképesség határait, ráadásul vitatkozni is szinte lehetetlen. Ez az attitűd jelenik meg a következő idézetben is:
„Törvénytisztelő állampolgárként kikérem most hangosan magamnak a Trianon-emléktörvényt is. A történelmi megbékélés nem sebnyalogatás, hanem ideális esetben nagyvonalú, közös gesztus, melyben népek vagy nemzetek kölcsönösen elismerik egymás múltbéli megalázását. Az érzelmek szabadsága pedig alapvető emberi jog. Az összetartozás érzésében az is benne foglaltatik, hogy mások összetartozását tisztelem. Ha együtt érzek szomszéd népekkel, akkor Trianon nem lehet gyászünnepem, hiszen szomszédjaink többsége ezen a napon nyerte el a szuverenitását. Ha lenne igazság, akkor annak közös igazságnak kellene lennie” (Kovács Éva: Trianon-mainstreaming, Népszabadság, 2010. június 22.).
Ha politikailag nem lenne inkorrekt, akkor rákérdezhetnénk a szerző nemzeti identitásának mibenlétére is. A szerző furcsa felfogása szerint Trianon azért nem lehet gyászünnep, mert a szomszéd népek ekkor nyerték el függetlenségüket. Nehéz elmarasztaló jelző nélkül kezelni ezt a nyilvánvaló történelemhamisítást, mert aligha hihető, hogy a szerző ne tudná: az elcsatolt területek nagy része mindig Magyarországhoz tartozott, és többnyire magyarok lakták.
De mit mondjunk például azokról az MSZP-s politikusokról, akik a kettős állampolgárság megadása ellen szavaztak? Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba nyíltan és önként vállalták nemzetellenes nézeteiket. Aki a jövőben tárgyal velük, annak tudnia kell, hogy nemzetárulókkal érintkezik. Vagy ők sem nemzetellenesek? 2010 februárjában az Országgyűlés a külföldiek földvásárlási tilalmának hároméves meghosszabbításáról hozott határozatot. Zavaros magyarázkodások kíséretében kilenc SZDSZ-es képviselő szavazott a nemzeti érdeket jelentő meghosszabbítás ellen. Érdemes rögzíteni és időnként felemlegetni a neveket: Eörsi Mátyás, Horn Gábor, Pető Iván, Magyar Bálint, Kuncze Gábor, Kóka János, Ikvai-Szabó Imre, Gusztos Péter és Sándor Klára.
Itt is látszik a baloldaliak és a liberálisok álláspontjának tarthatatlansága. Nyilvánvalóan nem igaz az az állítás, hogy lényegében minden politikus a nemzeti érdeket védi, csak máshová helyezi a hangsúlyokat, következésképpen senkinek nincs joga nemzetellenesnek nevezni másokat. E logika mentén ugyanis egyszerűen megválaszolhatatlan a kérdés: minek nevezhetjük a nemzeti érdekek ellen rendszeresen fellépő magyar politikusokat?
n
Az alábbi részletek a BKV felügyelőbizottságának 2009. március 30-i ülésén hangzottak el. Ezen Vitézy Dávid javasolta, hogy a BKV lépjen fel a vezetői munkaszerződések ügyében, mert ezen a területen különösen zavaros a helyzet.
„Vitézy Dávid (Fidesz): Ha ezt ennyire le tudjuk egyszerűsíteni, én szívesen teszek ilyen határozati javaslatot.
Székely Gábor (SZDSZ) elnök: Próbáld meg, hátha megszavazzuk. Nagy baromság lenne, de próbáljuk meg.
Vitézy: Kérjünk egy tájékoztatót arról, finoman fogalmazok, hogy a BKV munkaszervezetében dolgozó tanácsadók és főtanácsadók díjazásának milyen elvei vannak, és ez milyen elvek alapján kerül kidolgozásra. (…)
Székely: Azt gondolom, hogy az udvarosok fizetését és munkaszerződését is meg kellene vizsgálni. (…) Engem bizonyos titkárnők jogállása jobban érdekelne. (Derültség.) Na jó, menjünk tovább!” (Magyar Hírlap, 1999. október 20.).
Úgy is lett! A szocialista és SZDSZ-es politikusok és a holdudvarukba tartozók határozottan, bátran és büszkén mentek tovább, egészen a börtöncellákig, majd a házi őrizetig. Azok a tanácsadók és főtanácsadók, akiknek a szerződéseire az SZDSZ-es Székely Gábor nem volt kíváncsi, ma gyanúsítottak. De vajon Székely miért nem tanúsított semmiféle érdeklődést a szerződések iránt? Ismerte a tartalmukat? Ha nem, hogyan lehetett ennyire közömbös? És a többiek miért érték be egy primitív liberális szexista viccel? Mennyire életszerű az, hogy Székely Gábor a BKV felügyelőbizottságának elnökeként nem tudott semmiről?
Miért nem kapott a közvélemény a mai napig tájékoztatást arról, hogy a Hagyó-ügynek nevezett korrupciós hálózati rendszer kiépítéséért és működtetéséért felelősségre vonták-e a BKV felügyelőbizottságának elnökét, Demszky Gábor egykori helyettesét, Székely Gábort? És a világvárost építő szabad demokrata „kőművestől”, a sokszínű, liberális Budapestre oly büszke Demszky Gábortól miért nem kérdez senki? Vagy a volt főpolgármester még azt sem tudta, hogy Budapest népe naponta az életét kockáztatta a metró föld alatti járatain?
Mikor kapunk válaszokat kérdéseinkre?

A szerző politológus