Megteremteni a modern táncművészetet Németországban: a hetvenes években e törekvést Susanne Linke, Reinhild Hoffmann és Pina Bausch neve fémjelezte. Az esseni Folkwang-iskolából indulva e három koreográfusnő célul tűzte ki az összművészet megvalósítását, olyan táncszínházat, amelyben a mozgáshoz hasonlóan a színpadképnek, a zenének és a beszédnek is hangsúlyos a szerepe. Akár irritálni a klasszikus tánchoz szokott nézőket, elvetve a hagyományos dramaturgiát, posztmodern vonásként megmutatni, hogy a szubjektíven ábrázolt részletek egyformán fontosak lehetnek – e szándék vezérelte Pina Bauscht is, a Wuppertali Táncszínház alapítóját. Bausch művészete kezdetben erőszakig fajuló elutasításra talált, később egyre többen fedezték fel benne az avantgárdnak címkézett költészetet, a tartalommal telített szépséget. Világhírnévre tett szert, 2009-ben bekövetkezett halála megrázta a táncvilágot.
A valóságból ellesett pillanatok és fantáziák, kollázsokban, montázsokban megmutatott általános emberi témák, állítások helyett kérdések, improvizációkból építkező koreográfiák: Bausch darabjainak közös vonásai. Magyarországra két emblematikus művét, a Café Müllert és a Szegfűket 1995-ben hozták, 2000-ben a Zöld föld magas szintű tánctechnikával fűszerezett, önfeledten játékos darabja nyűgözte le a hazai publikumot. Utóbbi előadás magyarországi élményekből született.
A Wuppertali Táncszínház gyakran töltött hosszú hónapokat tanulmányútként távoli országokban. A 2008-ban született Bamboo Blues indiai élményekből táplálkozott; a Sweet Mambo e darab folytatása, melankolikus reflexiója. Ami fotók, filmrészletek, a fehér leplekből álló, vetítővászonként is funkcionáló díszlet, élénk színű koktélruhák alapján kikövetkeztethető, ám nem tudható biztosan: Bausch miként idézi vagy kérdőjelezi meg a korábbi darabot, ezúttal kamarabalett formájában, kilenc táncossal.
Amit láthatunk a színpadon: részint felemelő, részint megrendítő, sok üresjárattal, ismétléssel – a két felvonás dramaturgiailag is megegyező. Egy felhőtlennek tűnő ünnep, amelyben szappanoperákon szocializálódott partygirlök incselkednek, az alárendelt szerepű férfi partnerektől és feléjük gesztusokban árad bók és erőszak – ez a kezdet. A csúcspont, mélypont a kárhozattal felérő kivetettség, partnerei folyamatosan villámló viharba taszítják – a második felvonásban asztalra feszítik – a magányos, kétségbeesett táncosnőt, végül a buli folytatódik hamis jókedvvel. Szép, olykor hidegen érzéki, szomorú szólókkal, Bauschtól szokatlanul sok szenvedélymentes erotikával. Verbális gegekkel is megszórt darab, amelyben a táncosok magyarul szóló könyörgése azonos: ne felejtsük el a nevüket. Üres, mint egy száraz flakon, nem kicsi, csak távol van, tudjuk meg egyiktől, az élet olyan, mint a biciklizés, mondja a másik. Sikolyok, olykor boszorkánykacajok töltik meg a levegőt. A táncosok gátlástalan kommunikációja stimmel, a mélyről jövő interpretáció kevésbé Bausch e szellős darabjában.
Időnként Viktor Tourjansky 1938-as filmje, a Herczeg Ferenc művéből született Kék róka kockái peregnek a háttérben. A kérdés ismert: járt-e Cecil a Török utcában? Csak azt nem tudni, kicsoda Cecil.
(Wuppertali Táncszínház: Sweet Mambo. Koreográfus: Pina Bausch. 2011. június 13–14., Nemzeti Színház.)
origo.hu
Keddtől újabb intézkedés segíti a gyermekes családokat
