Az örök jelen illúziója

John Thain, a Merrill Lynch vezére szakasztott úgy viselkedett, mint a hitelt hitelre halmozó connecticuti háziasszony, aki bár az autó részletét sem tudja törleszteni, megrendeli az interneten az új konyhát, hiszen oly fényesen csillog.

Claudine Schnegg 48 éves, négygyermekes francia családanya huszonhét kölcsönt vett fel tizennégy hitelintézetnél. A Cofinoga, a Cetelem számolatlanul adta a pénzt a havi 600 eurót kereső orvosi asszisztensnek. „Semmi okunk nincs megtagadni a kölcsönt, ha az ügyfél törleszt” – védekezett utólag a Cetelem kommunikációs igazgatója. A történet tragikus véget ért: Claudine, miután rádöbbent, hogy összesen 207 ezer eurót kitevő kölcsöneit soha nem fogja tudni visszafizetni, hitelre vett házában felakasztotta magát.
A család ügyvédje a bankokat pereli, a pénzintézetek azzal védekeznek, hogy Claudine pontos törlesztő volt, miért tagadták volna meg tőle az újabb hitelt.
Claudine az interneten keresztül vette fel a pénz nagy részét. Ült a képernyő előtt, mint sok-sok embertársa. Van, aki virtuális várost épít a varázsernyőn, tengerre néző luxuslakást. Van, aki képzeletbeli labirintusokban lövöldöz ismeretlen harcosok ellen ismeretlen célokért. Van, aki gazdálkodik, banánt termel, rénszarvast etet a virtuális térben, miközben kertjét fölveri a gaz. Mások vásárolnak. A nagy márkák erőszakosan lépnek fel, reklámokkal bombáznak, hűségkártyákkal csábítják a vásárlókat, akiket nem érdekel a magas kamat, csak magukénak mondhassák a reklámozott és áhított márkás árucikket. Claudine hitelt vett fel. Mivel Franciaországban a pénzintézetek biztos adósságtörlesztőnek vélik a középosztályt, a köztisztviselők adósodnak el a legnagyobb mértékben, a Banque de France adatai szerint a hitelhalmozók 90 százaléka közülük kerül ki.
Világunkban az ember nem vet számot a valósággal. Határtalannak gondolja a lehetőségeket. A filozófia, a hindu hagyomány is tudta, hogy valóság és realitás két különböző dolog. A latin realitás fogalma (res: dolog, alius: más) a hindu szamszarának felel meg: más, mint a valóság, mi több, semmi köze a valósághoz, rögeszme, káprázat. Fikció. A valóság nem csap be. Legfeljebb lecsap ránk. A realitás, hamis logikájával, megtévesztő hivatkozásaival, szándékosan vezeti félre az embert.
A technológiai forradalom a valóságos térből, ahol voltak korlátok, átemelte az embert a virtuális térbe. Itt látszólag minden lehetséges. A valóság ok-okozati viszonyai nem érvényesülnek: ha a videojátékban az ismeretlen harcos eltalált a huszadik sarkon, vagy az autóversenyben kiröpülök, mert 260-nal vettem a kanyart, hát újra nyomom a gombot, és új esélyt kapok. Elölről kezdhetem az egészet. Elfogyott a háztartás pénze, az országé? A realitás kényszerít rá, hogy a felkínált lehetőséghez, a hitelhez folyamodjam, aztán az újabb hitelhez, hiszen a hitel realitás. Hát felveszem. De bármennyire szeretném, nem vonhatom ki magamat a valóság, az idő és tér, az ok és okozat törvényei alól.
Az élet, az emberi társadalom alaptapasztalata és alapanyaga a tér és az idő. Térben létezik, és létezésének eseményei egymás utáni sorrendben történnek, folynak. A primitív társadalmak lineáris időben éltek, a paraszti társadalom ideje ciklikus, az évszakok váltakozását követve körbejárt, majd az ipari társadalom munkaidejének ritmusát a modern társadalomban a szabad idő utópiája követte.

*

Napjainkban az idő az események látszólag folyamatos sorrendjének érzékelése. Az idő pusztán elvonatkoztatás, mint Kantnál, látszólag folyamatos, látszólag folyik a múltból a jelen, és indul ki a jövő: korunk embere nem érzékeli a folyamatosságot, a „valós idő” számára a pillanat, az örök jelen. A pillanatnak nincs tartama, sem élete, a jelen a pillanatok egymásmellettisége. Ebben a jelenben elfut egymás mellett, soha nem kapcsolódik össze jelen és jövő. A tovaszálló pillanatot a kép meg tudja ugyan ragadni, a képben megdermed „egy pillanatra”, de kép és pillanat máris tovatűnik, létezésüket elmossák, irreálissá teszik a szakadatlanul áramló újabb pillanatok és az újabb képek.
Fikcióvá vált az idő.
A valóságnak nincs tartama, nincs súlya, sem értelme a fikcióvá vált időben. Ebben az időben a társadalom maga is fikcióvá válik, a pillanatnak, az örök jelennek élve nem tud megváltozni, megjavulni. Nem is akar. Önmagát termeli újjá az egyre újjászülető pillanatban. Egyéni és közösségi értékek, társadalmi és erkölcsi értékek, művészi és gazdasági értékek a „realitások” hatására relativizálódnak, változnak, szétomlanak a pillanatok egymásra torlódásában. A fikcióvá vált idő a maga mozzanatosságával, a pillanatok szédítő áradásával szinte elmossa a valóságot. Az olyan társadalom, ahol a valóságnak nincs értéke, az elfajzottban látja a normálist, az erkölcstelenben a morált. Minden káprázat.
Itt az ember már nem a múltja emlékeiben és tanulságaiban, a jelenben tevékenykedve s a jövőnek tervezve él, nincs emlékezete, sem jövőterve, a társadalom terét otthagyva, otthonába zárkózva, a valóságtól elszakadva valódi emberi kapcsolatok helyett álkapcsolatokat épít az internet biztatására és segítségével. Nem vesz részt mások életében, a képernyőn nézi, mi történik másutt másokkal. A pillanatok zuhatagát megfagyasztja, kimerevíti a kép, az örök jelen illúzióját keltve. A tévéműsorok és a tévécsatornák fikciója az egyén tapasztalata lesz a társadalom (fiktív) valóságáról.
A fikciós társadalomban az emberi közösséget az internet jelenti meg a piac, az egyén fogyasztó lesz, a létezés bizonyítéka a bankkártya.
Az Egyesült Államokban gazdagok és szegények között soha nem volt áthághatatlan a szakadék. A valóságba ágyazott társadalom meg a tapasztalat azt a hitet erősítette az emberekben, hogy kemény munkával, szorgalommal, erőfeszítések árán bárki fölemelkedhet a gazdagok világába, karriert csinálhat. Aztán a bankok, a hitelintézetek elhitették velük, hogy munka nélkül is lehet jövedelemre szert tenni, hitelt kell felvenni, jelzáloghitelt az ingatlanra, hitelt a hitelkártyára, az autóra, a nyaralásra: nincs lehetetlen. A 2008-as válság előzménye a mértéktelenül osztogatott jelzálogkölcsön. Előre tudható volt, hogy a kis jövedelmű családok nem bírják majd törleszteni a részleteket, de senkit nem érdekelt a valóság. 2006-ban befagyott az amerikai ingatlanpiac. 2008 őszén csődöt jelentett be a Wall Street negyedik bankja, a Lehman Brothers, magával rántva a világ legnagyobb biztosítótársaságát, az American International Groupot. Az amerikai állam közbelépett, és 182,5 milliárd dollárral felinjekciózva államosította a biztosítótársaságot. S mintha nem volna válság, nem volnának pórul járt kisbefektetők, az AIG, a rászakadó valóságot nem véve tudomásul, azonnal repülőgépet vásárolt, s a menedzserek és családtagjaik meg sem álltak Mexikóig egy álomnyaralásra.
Korábban rendkívül okos embereknek tartották a bankvilág vezéreit, mivel sok pénzt csináltak. De a válság felfedte, hogy őket is cserbenhagyta a valóságérzetük, káprázatok foglyai. John Thain, a Merrill Lynch vezére szakasztott úgy viselkedett, mint a hitelt hitelre halmozó connecticuti háziasszony, aki bár az autó részletét sem tudja törleszteni, megrendeli az interneten az új konyhát, hiszen oly fényesen csillog. Thain egymillió dollárt költött irodája új berendezésére, és 3,6 milliárd dollár jutalmat osztott szét munkatársainak, miközben tudta, hogy cége tönkrement.
Stanley O’Neal, a Merrill Lynch elnök-vezérigazgatója, aki váltig erőltette a jelzáloghiteleket, pedig tudatában volt, hogy nincs rájuk fedezet, a válság kitörésekor elismerte, hogy tévedett, amikor korlátlan hiteleket biztosított a kis keresetűeknek, s ezáltal veszélyeztette a bank fizetőképességét. Tévedéséért 14 millió dollár prémiumot vágott zsebre, majd egy évre rá 162 millió dollár végkielégítéssel távozott. Cége meg eltűnt, be kellett olvadnia a Bank of Americába.
S miközben az Egyesült Államokban egy év alatt félmillióval csökkent a foglalkoztatottság, a Goldman Sachs, a négy vezető bank egyike azzal büszkélkedett, hogy alkalmazottainak átlagfizetése (a jutalmakkal együtt) 642 ezer dollárra emelkedett. A bejelentés fényét egy kissé megtörte Andrew Cuomo, New York főügyészének bejelentése, aki szerint a pénzintézeteknek adott 175 milliárd dollárból 36,2 milliárdot jutalomként osztottak szét a vezetők között.
S mit adott ezért cserébe a Goldman Sachs az amerikai népnek? – tette fel a kérdést Matt Taibbi újságíró.
Tizennégymillió dollárt.
Ennyi adót fizetett. És jutalom meg prémium címén tízmilliárd dollárt a menedzsmentnek.
Amikor az emberek csak trilliókban, ezermilliárdokban kifejezhető, elképzelhetetlen nagyságú pénzösszegekkel szembesültek az újságok jóvoltából, rádöbbentek, hogy a pénzügyi körök eddigi sikere, sok pénze nem munka, nem az ész és nem erőfeszítés eredménye. Egyszerű szemfényvesztés. Fikció. Káprázat volt, hogy a kisember is a fikció burkában élhet. Rá lecsapott a valóság.
Jean-Claude Romand harminckilenc éves korában megölte a feleségét, fiát, lányát, kutyáját. Este tévét nézett. Másnap végzett a szüleivel, majd felgyújtotta házát, és öngyilkossággal próbálkozott. A nyomozás során kiderült, hogy Romand doktor soha nem tette le a doktori vizsgáját, nem volt kutatója az Egészségügyi Világszervezetnek, ahogy állította családjának és ismerőseinek. Éveken át úgy ment el reggel otthonról, mintha munkába menne. Az övéi nem szenvedtek hiányt semmiben. Képzelt társadalmi rangjához illően élt, jó kocsija volt, ha úgy adódott, gazdagon megvendégelte ismerőseit, szeretőjével elegáns szállodákban találkozott, és mindezt kölcsönre. Hiteleket vett fel gyümölcsöző pénzügyi befektetésekre hivatkozva, és hiteleket adott. A kamatokat mindig pontosan megfizette. Romand a fikciós társadalom hitelből élő, hitelt adó és hitelt hitellel foltozó állampolgárainak a mintapéldánya; tökéletes fikcióban élt, soha nem volt egyetlen pillanatig sem köze a valósághoz. Egymagában igazgatott egy kis fikciós társadalmat, mint egy bankvezér, a családja, az ügyfelei nem is álmodták, hogy fikció áldozatai, hiszen minden olyan volt, mintha. Ezek az emberek nem voltak hülyék, nem voltak vakok, de Romand olyan tökéletesen építette fel a piramisjátékát, olyan ügyesen juttatott a „hozadékokból”, hogy éveken át senki nem gyanított semmit.
De Romand légvára összeomlott, amikor egyik hitelezője nem érte be a kamatokkal, hanem visszakérte pénzét. Aztán a másik ügyfele is. Romand, a kicsiben játszó álbefektető idegei felmondták a szolgálatot.
Erősebb szálakból szőtték Bernard Madoff idegrendszerét, aki mintegy 60 milliárd dollárral kopasztotta meg ügyfeleit, de emiatt esze ágában sem volt megölni a családját. A 2008-as világválságban aztán lelepleződött, hogy a „globális pénzipar” is világméretű piramisjátékot játszik. 2008 óta értjük, hogy a globalizáció olyan kölcsönös függőségek rendszere, amely nemcsak a pénzügyi világot szövi át, hanem áthatja az élet minden területét, végzetesen befolyásolja az egyén sorsát.
Simon Johnson, aki a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza volt 2007 és 2008 között, könyörtelen adatokat közöl: a bankrendszer szanálása az adófizetők mintegy 1,5 trillió dollárjába kerül. A legnagyobb bankok túl nagyok és befolyásosak ahhoz, hogy a kormányok bedőlni hagyják őket, ez magyarázza hatalmukat. S bár a válságot okozó bankvezérek menesztése igazságos lenne és indokolt, Johnson szerint nem hozna valódi változást: az egyik nagy hatalmú oligarchacsoportot egy másik váltaná fel. A változást az hozná, ha befejeződne a világméretű piramisjáték, bankok és ügyfelek kilépnének a káprázat világából. Ha belátnánk végre, hogy a válság nem csupán gazdasági, sokkal inkább szellemi válság.
S a fikció, a „kockázatmentes” bankhitelek újabb áldozata ma már nem Claudine, nem a lakásáért svájci frankban törlesztő magyar kisember, hanem Görögország. Az ország adóssága 300 milliárd euróra rúg. Az új hitel ára a hitelezők kikényszerítette privatizáció: a görögöknek el kell adniuk a villamos műveket, a telefontársaságot, a gázszolgáltatót, a vasutat, emellett földet, kikötőket, szállodákat, szigeteket. A pénzvilág hiénái, a jövendő felvásárlók már felbecsülték a görög ingatlan vagyont, pontosan kiszámították: értéke 280 milliárd euró.
Görögország eladó! A fikción áttört a valóság.