Már a címből is ki lehet találni: az Énekek éneke fő témája a szerelem, mégpedig a beérett szerelem. Amikor elkezdjük olvasni, döbbenten vesszük észre, itt nem a szokásos kiábrándult, cinikus kortárs hang beszél hozzánk a szerelem és a házasság lehetetlenségéről. Éppen ellenkezőleg. A szöveg vállaltan és egyáltalán nem kellemetlenül szentimentális. Király Levente sok hagyományt ötvöz szerencsésen: az említett zsoltáros feltárulkozást, a lovagregények fokozott érzelmességét, az ókori görög szerzők, főleg Platón eleven párbeszéd-dramaturgiáját. Ezenkívül egy elfeledettnek vélt hangvételt: a régi magyar szerzők széphistóriáinak báját, amelynek mélyén ott lappang a népmesék elemi ereje is.
A palotában már mindenkit elnyomott az álom, egyedül a toronyszobában van ébren a királyfi és a királylány. A történet ott kezdődik, ahol a mesék véget érnek: boldogan éltek, míg meg nem haltak. Na, de kérem, hogyan éltek boldogan? Ennek az egy mondattal elintézett végtelenségnek az első éjszakáját meséli el az Énekek éneke, betekintést adva abba, hogyan lehet boldogan élni. A királylány lenyírja a királyfi haját, lakomáznak, isznak egy üveg bort, telik az éjszaka, közben végig szerelmesen beszélgetnek, felidéződik a múlt, egymásra találásuk, az őket körülvevő világ.
Király eléri, hogy a könnyed játék, a humor, a mesevilág mögött felfedezzük mai világunk fonákságait. Miközben a páncél nélküli lovag-királyfit beszélteti, keserű bolyongásairól és megtalált boldogságáról tudósít, s korábbi novelláiban ugyanilyen érzékenységgel tárja fel a női lélek problémáit is.
Jó szívvel ajánlható széplelkeknek, irodalmi kísérletek iránt érdeklődőknek s mindenekelőtt a szerelmeseknek. Konyhagép helyett ideális nászajándék.
(Király Levente: Énekek éneke. L’Harmattan Kiadó, 2011.)
origo.hu
Magyar Péter megint mellébeszél a mentelmi jogáról
