Csak semmi hősködés!

Újra nálunk dolgozik az ácsmester a szomszéd faluból, ablakokat nyit a padláson. Ő készítette a tetőt, magas fedélszéket ácsolt, a cserepezést is ő csinálta három segítőjével. Akkoriban jó ötvenes volt, már hatvanon túl járogat. Mokány, kevés szavú ember, egy mondatból megérti, mi a tennivaló, amiben megállapodunk, betűre, forintra úgy van munka végeztével is. Elnézem, amint fellépked a létrán, biztos lábbal lépdel a megbontott tetőléceken, hat-nyolc méter magasságban. Kérdezem, mikor megy nyugdíjba, nemigen láttam nevetni, de a kérdés hallatán elmosolyodik. Nyugdíjba? Talán soha. Hideg vízre sem futná belőle. Dolgozom, amíg bírok. A szembe szomszéd sofőr, életében vezetett teherautót, traktort, nehéz gépeket, utóbb a Volánbusznál dolgozott, még most is, csak már részmunkaidőben, túl a hatvanon. A múltkor rosszul lett, az orvos gyomorrontást állapított meg nála, utóbb kiderült: lábon kihordott egy tüdőgyulladást. Már újra vezet, buszt is, traktort is.
Egyik napilapunk olvasói rovatában egy nyugdíjas katonatiszt amiatt méltatlankodik: egyesek megkérdőjelezik, hogy jogosan mehettek-e idő előtt nyugdíjba a honvédségtől. Mi felesküdtünk a haza védelmére, hogy teljesítjük a kötelességünket, veszélyben is, akár az életünk kockáztatása árán – érvel a hadnagy –, az eskünket megtartottuk. Álljunk meg egy polgári szóra! A tiszt, gyanúm szerint, nem a honvédségnél szolgált, hanem a néphadseregnél, ami önmagában még nem volna baj, sem hiba, sem bűn. Voltak olyan fegyvernemek is – utász, szállító, nehézgépkezelő, tűzszerész, vegyvédelmi, repülő- vagy rakétaüzemanyag-feltöltő –, ahol bármikor veszélybe kerülhettek az ott szolgáló, főleg sorállományú katonák. A többi, a kádári punnyadás állapotában leledző néphadseregi szolgálati beosztásban az jelentette a legnagyobb veszélyt, hogy a századparancsnok elvtárs haza tud-e jutni ép bőrrel fél liter pálinkával a fejében a soron kívül kapott Ladájával, amit a laktanya telephelyén töltet fel benzinnel. Voltam katona a hetvenes években, láttam, amit láttam, csak nincs olyan írói vénám, mint a Svejk szerzőjének, a politikai tisztek viselt dolgain meg még most sincs kedvem nevetni. Loptak, csaltak, hazudtak, bunkók voltak és gazemberkedtek, azután 45 évesen elmentek nyugdíjba az ingyen kapott lakásba. (Tisztelet a kivételnek, akinek nem zubbonya, ne vegye magára!)
Régen úgy volt, hogy a háborúban eltöltött évek duplán számítottak a szolgálati idő megállapításánál, 1956 óta azonban nem volt háború Magyarországon. Egy hivatásos katona (tiszt, tiszthelyettes) munkája semmivel sem volt, és ma sem nehezebb, bonyolultabb, veszélyesebb és felelősségteljesebb, mint egy erősáramú villanyszerelőé, kohászé, buszvezetőé vagy sebész orvosé. Vagy akár egy ácsmesteré. Ez utóbbiak nem vonulhatnak vissza huszonöt évi szolgálat/munkaviszony után, pedig hatvan esztendő felé vagy azon túl már nem a régiek, fáj a lábuk, a derekuk, fárad a kezük és a szemük – miközben életek múlhatnak egyetlen rossz mozdulatukon, mellényúlásukon, kihagyásukon. Köztük is vannak igazi hősök.