(csal-e a szemünk )

Én nem tudom, de teljesen komolyan, hogy mi az a magyar áru. Sokáig azt hittem, nem más, mint valami speciális termék, ami magyar földön termett, magyar földön dolgozták fel, magyar módszerek szerint, legfeljebb egy csipetnyi íz, vagy minőségfokozó külhoni adalék lehet benne, ami csak az értékét növeli. A fokhagymára például mindig úgy gondoltam, hogy Árpád apánk lovasai már azzal pácolva puhították nyergük alatt a húst, bár a puhításról már rég kiderült, hogy afféle handa-banda. Úgy véltem, ezt a fajtát a Duna–Tisza-közén tenyésztették ki szorgos magyar kezek, míg eljutott ama tökélyre, hogy aki fokhagymás pirítóst reggelizett, azzal még este is kockázatos szóba ereszkedni. Magyar napfény érlelte ilyenné, nemes magyar ételek „bolondultak” meg tőle, Mátyás király, az igazságos anélkül el sem tudta volna képzelni a töltött csukát. Ízfokozóra a színmagyar fokhagymának sosem volt szüksége.
Ám volt egy olyan időszak az életemben, amikor azt hittem, hogy a nyugati termékek, termelvények, áruk jobbak, biztonságosabbak, az egészségre kevésbé ártalmasak, mint a magyarok. A csomagolás erősítette ebbéli hitünket, meg talán az a lelkünk mélyén lappangó tudat, hogy a rothadó kapitalizmus kevésbé bűzölög, mint a virágzó szocializmus. Arról azonban nem kellett volna megfeledkeznünk, hogy a „gulyáskommunizmus” elképzelhetetlen volt hagyma, fokhagyma és paprika nélkül.
Sejtelmem sincs, kik és mikor döbbentek rá arra, hogy a „magyar termék” mint áruvédjegy, rendkívüli üzleti sikereket eredményezhet. Valószínűleg a multiüzletláncok és a kínai kereskedők voltak az elsők, mert ha üzletről van szó, akkor így vagy úgy, de mindig ők járnak az élen.
Az „eredeti magyar termék” még hatásosabb szlogen piros-fehér-zölddel kombinálva, egy bakonyi betyárral, esetleg pulival megspékelve ellenállhatatlan. A kínai fokhagymát én fél kilométerről tévedhetetlenül felismerem. Hófehér, gerezdjei túlfejlettek, illata, íze meg sem közelíti a magyarét, bár külsőre többet mutat. Már ezért is, no meg hazafiságból, én az apróbb gerezdű, kopott selyemfényű magyar terméket keresem. Ahogy szemlélődve ballagok a vásárcsarnokban, észre is veszek egy szép, piros-fehér-zöld pántlikás, varkocsba felfűzött hazai jellegűt. A varkocsos fokhagyma matyó menyecskék hajviseletére emlékeztet, legalábbis engem. Közelebb megyek, szimatolok. Ha hajlamos volnék, hogy higgyek a szememnek, azonnal a zsebembe nyúlnék a pénztárcámért, mert a gyönyörű fonadékon ékes magyar betűkkel az áll, hogy Eredeti magyar termék. De inkább a szaglásomra hagyatkozom. Az orrom még sohasem csapott be, azonnal megérzi, ha valami bűzlik Dániában. Aztán megpillantom a varkocson lógó címkén eme szót: Makó. Ha önök jártak valaha Makón, láthatták a házak pitvarában girlandokban feltűzött fokhagyma- és pirospaprika-költeményeket. Páratlan íz, ősi hagymakultúra. Maga a fonat is bizonyítani látszik ezt: táncos makói asszonyujjak fonták oly gondosan, ahogy nyoszolyólányok esküvő előtt a menyasszony haját. Makó! Akkor ezt a füzért én bizony megveszem, bár az illata még nem ért el az orromig. A fokhagyma igazából csak összetörve árasztja ránk belső lényegét. Az fix, hogy nem kínai. Ezek szép, kemény kis gerezdek. Hazaiak.
Fizetek tehát. Tán saját hasznomra is, de mégiscsak hazafias cselekedetet vittem véghez. Otthon megnézem a cédulát. Forgalomba hozza XY kft. Makó. Legalul parányi betűkkel: Származási hely: Argentína. Eddig csak az argentin tangóról hallottam. Hogy a fokhagyma is hasonló specialitásuk-e az argentinoknak, én nem tudom…