Emberek a tájban

Megyünk lefelé a Káli-medencéből a Balaton partjára. Hullámzik a Pannon táj, ahogyan azt Lovasi András is látja. A földkerekség egyik legszebb vidékén autózunk, minden benne van, amit Isten jókedvében szétszórt. Aztán Szigliget, kapaszkodás a várba. Ami onnan kitárul, szinte fokozhatatlan. Majd kiderül, hogy fokozható és megteremthető a tökéletes kapcsolat. A zene segítségével.
Két rendkívül erős élmény fonódik egymásba, hogy aztán felépüljön egy még magasabb szint. Kegyelmi állapot, amit a Muzsikás együttes létrehoz, már a színpadra lépés pillanatában. Három férfi talpig feketében, mint Johnny Cash, egy meg fehér ingben. A Johnny Cash párhuzam azért is megáll a lábán, mert ő ugyanazt tette a countryval, mint a Muzsikás a magyar népzenével. Elhelyezte a világban. A zenekar belesimul a tájba, az elementáris erővel előkerülő hangok is. Előttük a múlt egy darabja, mellettük a szigligeti öböl, megy le a nap, felettük az égen torokszorító színek. Nagyon magasan vagyunk. Az archaikusban, a szakrálisban, az elfeledettnek hittben, a hagyományban, amit a Muzsikás megtanult és nap mint nap alázatosan és derűsen megtanít. A zene gyógyít, ezek a fejek pedig sámánok, ez egy percig sem kétséges. Jó elidőzni az arcukon. Sipos Mihály szemének szüntelen nevetésén, ahogy Porteleki László egy morrantással tempót diktál, amikor Éri Péter úgy játssza a Betyárnótát, ahogyan azt rajta kívül csak Keith Richards tudná, Hamar Dániel tanár úr pedig eligazítja a közönséget a mesebeli erdőben. Egy jó koncertnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor a befogadó úgy érzi, innen már nincs tovább, megkapta, amiért jött. Ezen az estén csak ilyenek vannak, a repertoár hihetetlenül erős, Dunántúl, Szatmár, Mezőség, Gyimes ízei, illatai kavarognak a levegőben, nincs lazítás, pedig ez állítólag egy könnyed nyári program. A könnyedséggel persze nincs is baj, a virtuozitással és az eleganciával sincs. A Muzsikásnak ráadásul elképesztően erős a megjelenítő képessége, látni a képeket a zenében. És némi matematikát, meg a csillagokat. Enciklopédikus tananyag, nem csoda, hogy hanyatt esnek tőle Londontól Tokióig. A múlt feltárása és jövőkutatás. Mindkettőben ott vagyunk mi magunk is, egyszerre döbbenünk rá önnön kicsinységünkre, és húzza ki magát a lelkünk, hogy jé, milyen nagyszerűek is vagyunk. Aztán Petrás Mária mint jelenés. Olyan, mint a kerámiái, önmagában egy műalkotás. Amikor énekelni kezd, szokás szerint leszakad az ég. Azt mondja előtte, hogy a balladákba az énekesek beleszőtték a saját életüket is. Na, ebben aztán benne volt mindannyiunké, mint kimondott, leírt szavaink a kollektívben. Előad egy gregoriánt is, amit a csángók latinul énekelnek, a mise után is többször, akár százan is. Halljuk is a többi kilencvenkilencet.
A Muzsikás egyébként is nyitott a vokális felé, ami határozottan jót tesz a zenekarnak, kár is lenne titkolni ennyi szép hangot. Porteleki László például azon a hőfokon robbantja bele a mikrofonba Vitális Imre (egy betyárnál elvárás egy rendes név) nótáját, amit mások a végére tartogatnak. Ahol meg az van, hogy vigyázz csendőr, ne keress engemet, mert a kutyák isszák meg véredet – nem tűnik üres fenyegetőzésnek. Aztán már csak szabad zenélés, ahogy azt a palatkaiak szokták. Szabad. Zenélés.