Emberketrecbe kell ülnöm, és ott maradnom 2020-ig

Ez már a végjáték volna? Game over? A játéknak sosincs vége, de bizonyos játszmák befejeződhetnek. Úgy tűnik, mintha sűrűsödne a sors. Eddig függő játszmák végére került váratlanul pont. Egy röpke hónap se kellett, hogy likvidálják Oszama bin Ladent, megnősüljön Vilmos herceg, boldoggá avassák II. János Pál pápát, és elfogják Mladics tábornokot. Ahány eset, annyi játszma.
Oszama bin Laden likvidálásával a civilizatorikus terror játszmája ért véget. A civilizatorikus terrorizmusé, nem a terrorizmusé, nyilván. Fundamentalista megszállottak még jó ideig lesznek, de az iszlám terrorizmus mostantól fogva nem ellencivilizációként, új barbárság módjára tételeződik, hanem puszta biztonsági és bűnügyi problémaként. Az al-Kaida oda kerül, ahová való: az ETA és az IRA mellé, s meglehet, Oszama bin Ladennek is történelmi perspektívából szemlélve több köze lesz Carloshoz, mint Batu kánhoz vagy Nagy Sándorhoz. Vilmos herceg esküvője ugyancsak egy játszma vége. A játszma Diana hercegnő halálával kezdődött, és most minden jel szerint pont kerül a történet végére.
Vilmos herceg esküvőjével szerintem a paparazzokorszak fejeződött be, a bulvárterrorizmus kora. Diana hercegnőt a bulvár mártírjának tekintették, s mint ilyen lett végül is ikon. II. János Pál boldoggá avatása szintúgy több egy vallási eseménynél. A beatificatio a világtörténelemben szintúgy lezárt egy fejezetet. Ez a fejezet talán 1980-ban, a Szolidaritás megalakulásával, illetve II. János Pál pápává választásával kezdődött, beteljesülése pedig 1989-ra tehető. János Pál pápa legalább annyit tett a rendszerváltásért, mint Mihail Gorbacsov. Magyarországon sokak szerint a rendszerváltás mindmáig nyitott játszmája érzelmileg az új alkotmány elfogadásával fejeződött be, nemzetközi szinten ezt az érzelmileg is releváns záróakkordot II. János Pál boldoggá avatása szolgáltatta.
Ratko Mladics tábornok elfogásával ugyancsak lezárult egy történet, mégpedig a kis harmadik világháború története. Mindaz, ami Boszniában 1994-ben, 1995-ben történt, 1914-es szarajevói logika szerint szükségképp terebélyesedett volna ki nagy európai háborúvá, világháborúvá, de végül is a megváltozott körülmények hatására megmaradt az exjugoszláv határok között. Mladics tábornok elfogásával, úgy tűnik, Európa uniós pacifikációja véget ért. Válság, felfordulás még lehet az öreg kontinensen, de most úgy néz ki, minden eddiginél valószínűtlenebb, hogy európai nemzetállamok reguláris hadseregekkel háborút vívjanak egymás ellen. A hagyományos háború és az atomháború démonát is sikerült száműznünk Európából. Fontos játszmák értek tehát véget, zárultak le drámai, katartikus és eposzi stílusban, más játszmák pedig folytatódnak. Véres játszmák, igen. A nagy játszma, amely a természet megőrzéséért folyik, még messze nem ért véget.
Minap halálhír érkezett Brazíliából. Meggyilkolták Joao Claudio Ribeiro de Silvát és feleségét. Ribeiro de Silva természetvédő volt. Világszerte ismert brazil természetvédő. Pereket nyert a nagy fakitermelő multik ellen. Állhatatosan küzdött a Zöld Pokol megmentéséért. Akárcsak Chico Mendes, a természetvédelem másik brazil mártírja. Ő gátak, utak, marhalegelők, szója- és olajpálma-ültetvények helyett ökoturizmusban, a genetikai kincsek értékesítésében, vagyis a gyógynövényekben, valamint a hagyományos kaucsukcsapolásban vélte látni Amazónia jövőjét. Hát persze hogy pusztulnia kellett. Akárcsak Dian Fossey-nak, aki a gorillák élőhelyéért küzdött. A vadhúskereskedői és fakitermelői maffia őt is kivégezte. A lovakat lelövik, ugye? A természetvédőket kivégzik, ugye? Így volna rendjén?
Változatlanul ott tartunk, hogy aki az őstermészetért küzd, az halál fia. Halál leánya. Ez az, ami nem változott. Ami örök. Chico Mendest 1988-ban, Dian Fossey-t 1985-ben ölték meg ugyanazért, amiért most, 2011-ben Ribeiro de Silvát. Silva egyébként fél esztendeje megjósolta saját halálát. Vajon miképp lehetséges ez? Hisz elvben úgy tudjuk, hogy a világ jelentősen megváltozott. Másról sem hallunk, csak klímavédelemről, megújuló energiákról, fenntartható fejlődésről, környezetbarát technológiákról. Az utóbbi húsz év során a közbeszéd kizöldült. Ha optimisták akarunk lenni, akár azt is gondolhatnánk, hogy Ribeiro de Silva halála jó jel. Egyfajta utóvédharc. Annak jele, hogy a természetpusztításban érdekeltek immár csak terrorista eszközökkel képesek küzdeni a szép új zöld világ ellen. Nos, nincs ok az efféle optimizmusra, merthogy ugyanazon a napon, amikor fakitermelők megölték Ribeiro de Silvát és feleségét, a brazil képviselőház elfogadta az amazóniai földhasználat reformját. A reform lényegében legfelsőbb szintű kapituláció Ribeira de Silva gyilkosai előtt. Feltétel nélküli fegyverletétel a fakitermelői lobbi előtt. Az új földtörvény enyhíti az eddigi természetvédő korlátozásokat, és túl ezen amnesztiát ad azoknak a területfoglalóknak, akik illegális fakitermeléssel mezőgazdasági területeket hasítottak ki az Amazonas vidékén 2008-ig. Az amnesztiával Brazília 4,3 milliárd eurónak megfelelő reál-adóbevételtől esik el. Ennyi büntetést szabtak ki eddig az illegális fakitermelőkre, de az erdőirtás legalizációja még a pénznél is fontosabb. Vélhetőleg a bírságnál több pénz van benne. Dilma Rouseff brazil elnök szégyenletesnek nevezte a döntést, és elnöki vétóját is kilátásba helyezte, amennyiben a szenátus hasonlóképp dönt.
Ahhoz, hogy e szavak súlya kellőképp értékelhető legyen, nem árt tudni, hogy ki is ez a Dilma Rouseff. Nos, a látszat ellenére nem egy nagy természetvédő. Épp ellenkezőleg. Dilma Rouseff még a Lula-korszak energetikai minisztereként súlyos konfliktusba keveredett az akkori környezetvédelmi miniszterrel, Marina Silvával. Marina Silva ellenezte, hogy új gátak és utak épüljenek Amazóniában, eredménytelenül, így végül is lemondott. Valójában Dilma Rouseff a Petrobras, a brazil olajlobbi embere, meggyőződéses technokrata. Ha szerinte szégyen, ami történt, akkor igencsak nagy a baj. Az, hogy embereknek kell a természetvédelemért a huszonegyedik században meghalniuk, dráma, de az, hogy a brazil képviselőház a természetpusztítást a legmagasabb szinten legalizálta, tragédia. Itt tart a játszma most.
Mindez jelzi, hogy a környezetvédő közbeszéd és a valódi természetvédelem fényévnyi távolságra van egymástól. Ég és föld. Dumálni könnyű, tenni nehéz. Könnyű a dumaszínház tagjaként folyamatosan fenntartható gazdaságról, megújuló energiáról, klímavédelemről hablatyolni – természetvédelem helyett. Ami folyik, ami megy, az abszurdum. Agyrém. Az elemi logika nyilvánvaló arculcsapása. Elvileg ugye a fő közellenség a szén-dioxid. A dumaszínház bohócai hosszú éveken át a szén-dioxid-szint csökkentéséről beszéltek, épp csak az erdők szén-dioxid-megkötő kapacitása maradt ki számításukból. A Reed – Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation – gondolata csak most jelent meg a tárgyalótermekben. A Reed által ma már elvileg bevonható a nemzetközi kvótakereskedelembe a meghagyott, lábon hagyott erdők szén-dioxid-megkötő kapacitása. Lényegében a világ mintegy fizetne a meghagyónak az erdő szén-dioxid-megkötő kapacitásáért. Ezzel a számszaki trükkel a biológiai sokszínűség is „fű alatt” megmenthető volna. Efelé tartunk elvben. Ehhez képest az új brazil földtörvény következményeképp a Greenpeace becslése szerint 86 millió hektár, azaz nyolc magyarországnyi őserdő marad mindennemű védelem nélkül, odavetve a fanyűvőknek. Vagy a „bioenergetikusoknak”. Ne feledjük: a bioetanol megújuló energia. Ma már a legtöbb erdőt Brazíliában és Indonéziában olajpálma- és cukornádültetvények végett, a megújuló energia jegyében irtják. A környezetvédelem így válhatott a természetpusztítás legfőbb hajtómotorjává, olykor szó szerint is, hisz egy friss EU-tanulmány szerint az energiaültetvényeken dolgozó munkagépek nagy benzinfalók, és fosszilis üzemanyaggal működnek. Az őserdők helyén létesült energiaültetvények szén-dioxid-megkötő kapacitása pedig töredéke az egykori erdőének. A szén-dioxid-kibocsátás a környezetvédelem következtében a fosszilis ipari szinthez képest tehát csak fokozódik, mindez földrésznyi tájak degradálása mellett. Az az ügy, amiért 1989. május 13-án beültem a párducketrecbe, a jelek szerint minden eddiginél aktuálisabb. E tekintetben semmit nem változott a világ. Akárhány „szedd magad” akciót szerveznek is, akárhány helyen tiltják is be a műanyag zacskót, akárhány atomerőművet zárnak is be pánikszerűen, akárhány kóbor jegesmedvét mutatnak is klímavédelmi elrettentetés szándékával az ökoreality csatornák, akárhány napelemes lakópark és Don Quijote-i szélmalompark épül is, a természetes élőhelyek pusztítása megállíthatatlan folyamatnak tűnik.
Úgy hallom, terjeszkedik a Fővárosi Állatkert. Volna hát hely egy állandó emberketrecnek. Vissza kellene ülnöm a ketrecbe, és benn maradni legalább 2020-ig. Miért épp addig? A válasz egy másik, a Reedet kiegészítő célkitűzésben rejlik. Zero deforestation by 2020! Az erdőirtás üteme csökkenjen nullára 2020-ig! Ezt tűzte zászlajára a WWF. 2020-ig épp kilenc esztendő van még hátra. Kilenc év kellett Oszama bin Laden megtalálásához. Kilenc év kellett ahhoz, hogy a Ground Zero helyén magasodni kezdjen a Szabadság-torony. Kilenc év a ketrecben? Ha a zárat a nulla erdőirtás kód nyitja, meglehet, sohase szabadulok.

A szerző író