Embervásár

A tőlünk tömegesen elvándorló orvosok és más diplomások vonatkozásában is érdekes az a múlt héten Bukarestben megjelent könyv, amelyet a román Securitate irattárát áttanulmányozva írtak ottani  kutatók. Szerintük az erdélyi szászokat nem Ceausescu kezdeményezésére engedték fejpénz ellenében tömegesen kitelepedni, hanem az NSZK egyrészt családegyesítés céljából fizetett, másrészt így vásárolt magának diplomás (és német ajkú) munkaerőt.

Hetvenben aztán határozat született a tarifákról: az egyetemet végzettekért 11 ezer márkát, az egyetemistákért ennek a felét, egy szakmunkásért 2900 egységnyi „kemény valutát”, egy végzettség nélküli kivándorlóért pedig csak ezernyolcszázat kértek.

Románia szégyeneként emlegetik, hogy 1962 és 1989 között az erdélyi szászok döntő többsége, kétszázharmincezer ember kitelepedett Romániából az akkori Nyugat-Németországba. Már akkor lehetett hallani, hogy az NSZK fejpénzt fizet a kiengedett szászok után, de ezt hivatalosan egyik fél sem erősítette meg. A mélységesen megalázó, rabszolga-kereskedelemre emlékeztető gesztust sokan a rettegett diktátor, Nicolae Ceausescu egyik ördögi praktikájának tulajdonították, aki még az országból – talán éppen előle – elmenekülni akaró tömegek után is sápot szed. Azokban az időkben ugyanis nemcsak a szászok akartak tűzön-vízen kiszabadulni az országból, hanem a magyarok és a románok jó része is, különösen az értelmiség. De az elvágyók egy része hiába adta be kivándorlási kérelmét két-három évenként, ezt évtizedeken át nem engedélyezték. A szász nemzetiségűek viszont villámgyorsan megkapták az utazásra jogosító okmányokat, és már mentek is. Romániában nyílt titok volt, hogy a német állam fizetett értük. A téma ennek ellenére még a rendszerváltás után is jószerével tabu volt Romániában. Csak az 1978-ban Amerikától politikai menedékjogot kért Pacepa tábornok nyilatkozta egyszer, hogy „az olaj, a zsidók és a szászok voltak a legexportképesebb termékeik”.
Péntek óta árnyalódik a kép: a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) kutatói előző nap tabudöntögető könyvet mutattak be „Viszszaszerzés”-művelet – A Securitate és a németek kivándorlása Romániából (1962–1989) címmel. Az alaposan dokumentált kötetből kiderül, hogy a két ország (és titkosszolgálataik) között titkos tárgyalások kezdődtek 1962 első hónapjaiban. Román részről egy jogász ügynök, Serban Crăciun volt a kapcsolattartó, míg a német államot egy stuttgarti ügyvéd, Ewald Garlepp képviselte. A kutatók szerint az embervásár nem Ceausescu ötlete volt, hanem a németek kezdeményezték. Két okuk volt erre: egyrészt a világháború után szétszakított családok egyesítése, másrészt a hatvanas években, a (nyugat)német gazdasági fellendülés idején égető szükség volt jól képzett munkaerőre. A szászoknak nem voltak nyelvi nehézségeik, ráadásul a közös múlt és kulturális gyökerek, valamint kint élő rokonaik miatt a beilleszkedésük sem okozott gondot.
A Securitate végig kézben tartotta az ügyet, tisztjei állították ki a kivándorlási engedélyt is, és az első időkben öt-hat ezer nyugatnémet márkát kértek érte fejenként. Lehetett másban is fizetni (Románia nyugatnémet cégektől kapott modern gépeket a galati-i acélipari kombinát technológiaváltásához), és az üzletelés kezdetén a németek ingyenautókkal is kedveskedtek a román elvtársaknak, hogy olajozottan működjön a rendszer. Így kapott két 230-as típusú Mercedes személygépkocsit a Securitate vezetése, de érkezett két Ford Taurus is, amelyeket Mihai Pacepa és Gheorghe Marcu tábornokok használhattak. (Az előbbi a külföldi hírszerző szolgálat vezetőjeként huszonnyolc évnyi szolgálat után maga is nyugatra szökött, utóbbi később bizonyítható módon a zsidó nemzetiségű román állampolgárokat is árulni kezdte Izraelnek.) Az ajándék része volt egy 2000-es BMW is, ezt a Securitate egyik alegysége, a külföldi hírszerzéssel foglalkozó hetes állomány kapta meg.
Hetvenben aztán határozat született a tarifákról: az egyetemet végzettekért 11 ezer márkát, az egyetemistákért ennek a felét, egy szakmunkásért 2900 egységnyi „kemény valutát”, egy végzettség nélküli kivándorlóért pedig csak ezernyolcszázat kértek. Az üzleten Bukarestnek is volt vesztenivalója, hiszen jól képzett, precíz és fegyelmezett munkaerő hagyta faképnél, másrészt a tömeges kivándorlás látványosan ellentmondott annak a kommunista tézisnek, amely szerint Romániában a létező világok legjobbikát építik, és az ott élő nemzetiségek is boldogok és elégedettek.
Az egyik szerző, Florian Banu kutató (aki Florica Dobréval, Luminita Banuval és Laura Stancuval együtt jegyzi a könyvet) a román Hotnews.ro hírportálnak nyilatkozva elmondta: a pénzek nem Gheorghiu-Dej (Ceausescu csak 1965-ben került hatalomra – A szerk.) vagy Nicolae Ceausescu magánszámláira kerültek, hanem az államkincstárba, és az első időkben a gazdaság működtetésére fordították, később pedig az államadósság visszafizetésére.
A kötetből kiderül, hogy a megvásárolt kivándorlók élete sem lett fenékig tejfel. A dossziékban találtak olyan, a titkosszolgálat által lemásolt leveleket, amelyekben az újdonsült nyugati polgárok azt írják otthon maradt rokonaiknak, hogy ők most jól élnek ugyan, de azt tanácsolják, mindenki kétszer gondolja meg, mielőtt a távozás mellett döntene. Sőt az iratok szerint olyanok is akadtak – igaz, nem sokan –, akik visszatelepültek.
A két ország közötti tárgyalások során a román fél diktált, hiszen ahogy a kutató fogalmaz, az ő kezében voltak az ászok. A tárgyalások soha nem folytak hivatalos formában, mindig csak közvetítőkön keresztül, hotelszobákban és fedővállalatok tárgyalótermeiben, és „mindenki hazudott mindenkinek”. A német ügyvédek sem csak ügyvédek voltak, hanem az ottani külügyminisztérium és a titkosszolgálat emberei. Garleppben megrendülhetett Bonn bizalma, mert a hatvanas évek végére Heinz-Günther Hüschre cserélték. A románok nem voltak szégyenlősek, az ország márkamilliókat zsebelt be, és néha extrákat is kértek: az egyik megjelentetett dokumentum szerint például elirigyelték a kinti választási kampányokban látott mozgó vetítőberendezéseket, és két-két 36, 18 és 8 milliméteres mobil filmvetítőt is kértek Volkswagen kisbuszokba szerelve. Egy másik jelentésben, egy sajtpapírra emlékeztető fecnin az áll, hogy a németek hajlandók befizetni negyedévenként nyolcmillió nyugatnémet márkát (összesen harminckétmilliót) a központi bizottság kasszájába.
Miközben az iratokat olvassa az ember, felfigyelhet arra a tudatos érvelésre, amellyel Románia a jól képzett munkaerő árát emlegette, és a képzés költségeire hivatkozva folyamatosan emelte az agyelszívás tarifáját. 1982-ben még határozat is született e tárgyban (száma 402.), de soha nem lépett hatályba, mert ezzel beismerték volna az emberek eladásának tényét.
Egyszer érdemes volna kiszámolni azt is, Magyarországnak mennyibe kerültek azok az orvosok, akik most Angliában, Németországban vagy másutt vállalnak hét végi ügyeletet.