Fortélyos dörgés

Nagyjából a XIX. század utolsó harmadára alakult ki a magyar nemzeti nyelv, de még az azutáni évtizedekben is sok vita kísérte. A többé-kevésbé egységes nyelvhasználat számos tulajdonságában egyezik a nyelvjárásokkal, illetve különbözik tőlük. A mintegy tíz magyar nyelvjárás sok-sok eleme (a szókincsből, a grammatikai jellemzőkből) nem került be a nemzeti nyelvbe. A nyelvjárások fölötti – de belőlük kialakult – nyelvet a gyakorlati szükség és az általános megértés, valamint a polgárság szellemi-műveltségbeli igénye hozta létre. A hagyományos paraszti műveltség hordozójának, a parasztságnak – szinte máig – sokban elütött a nyelvhasználata az irodalmi nyelvtől is, a köznyelvtől is.
Mindezért némelyek a mai napig a nyelvjárási jelenségek (nemritkán fölösleges és téves okok miatti) fortélyos kerülésével vélik jelezni nyelvi (és nem nyelvi) műveltségüket. Az ebből fakadó tévedések egyikére példák az efféle megnyilvánulások: „Már le van tartóztatva a tömeggyilkos tábornok – hogy rossz magyarsággal szóljak.” „Csúnya magyarsággal mondhatom, hogy végre a határozat meg van szavazva.” Ezekben a megnyilatkozásokban az a tévhit él, hogy a „letartóztatva”, „szavazva” igenevek ilyen helyzetű használata helytelen, többnyire – teljesen alaptalanul – germanizmusnak hiszik. A csúnya vagy rossz magyarság emlegetése mögött ilyenkor olyan magyar nyelv képzete dereng, amely inkább ezt a fogalmazásmódot használja: „Már letartóztatott a tömeggyilkos tábornok.” „Végre megszavazott a határozat.” Az ilyen fogalmazás azonban nemcsak rossz, hanem félreértésre adhat okot, ilyesfélére: kit tartóztatott le a tábornok?, mit szavazott meg a határozat? Általában a hivatali vagy a tudományos nyelv, a publicisztika (beleértve a nem nyomtatott sajtót is) fogalmaz ekképpen.
Minthogy csaknem mindenkinek a nyelvhasználata minták követésén alapul, a korábban kialakult tévhit alapján fogalmazók, akik kerülték vagy kerülik a -va, -ve képzős igeneveket, idővel példaképpé váltak ebben a tekintetben. Effélét igazol, hogy némelyik egyetemi hallgatóm vizsgán „általában ez a nézet elfogadott” szerkezetet használ. Kérdésemre: miért nem mondják azt, hogy „általában ez a nézet el van fogadva”, azt szokták válaszolni, így van a (tan)könyvben, biztosan ez a jó, a hivatalos, a tudományos. Azt is hallottam már, hogy az „el van fogadva” típusú szerkezet nyelvjárási, kerülni kell. (Hála a „bolognai folyamatnak”, az egyetemek bölcsészkarain kihullajtották a hagyományos nyelvjárástant.)
Már a XX. század vége felé fölbukkant a sajtó nyelvhasználatában az „ismeri a dörgést” kifejezés. Egy színészről olvastam: „Már gyerekként művész szüleivel nap mint nap az Operában volt, nem csoda, hogy ismeri a dörgést.” Csakhogy a szólás eredetileg a vadászat nyelvezetéből való. Ugyanis a siketfajd (tudományos nevén Tetrao urogallus) tavaszi párosodási játéka a dürgés, ilyenkor a termetes kakas csattogó hangot ad, és annyira el van foglalva a tyúkokat elbűvölő dalolással, hogy alig figyel környezetére. Ezért a vadászok könnyen megközelíthették és elejthették a dürrögő kakast. Jókai Mórtól idézi A magyar nyelv értelmező szótára: „Se lát, se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor.” Hazánkban már fél évszázada nem él fajd, nem csoda, ha sokan az égzengésre, a dörgésre gondolnak az „ismeri a dürgést” hallatán. Pedig a „dürgés” nem kerülendő nyelvjárási ejtésű szó, amelyet „dörgés”-re kell javítani!
Az anyanyelvi műveltség kisebb-nagyobb hiányának (József Attila kifejezésével élve) fortélyos félelme igazgatja az efféle jelenségek kialakulását. A nem megfelelően használt szavak, szókapcsolatok pedig hosszabb-rövidebb idő múltán szétterjedhetnek a nemzeti nyelvhasználatban, így a következő nemzedékek számára már a rosszul használt kifejezések válhatnak természetessé. A nyelv folyton változik, de nem feltétlenül mindig a legjobb irányba.