Viseltes kartonpapíron kopott reklámszöveg. Ha jól szolgáltalak ki, mondd el mindenkinek; ha nem – akkor csak nekem. Kicsit odébb az 1860-as évekből és az 1900-as évek elejéről származó, bivalybőrből készült olvasótáblák sorjáznak a pulton Emmi néni üzletében, amellyel az újdonsült szemüveg-tulajdonosok tesztelhetik a portékát. A boltban az eredeti, megkopott, zöld színű berendezés uralja a teret: az 1846-ból származó diófa pult, a polcokon lévő, megfáradt, cirádás feliratokkal ellátott dobozok egy letűnt korra emlékeztetnek, megpihenni pedig a Prohászka Bútorgyár egyik hintaszékében lehet. Ebben a brüszszeli világkiállításon első díjat nyert székben üldögélt Emmi néni édesapja a háború alatt az óvóhelyen.
Brassai Józsefné, Emmi néni 1942 óta vezeti a Libál Optikát, de mintha az eltelt hét évtized csak egy csettintés lett volna: Emmi néni kilencvenöt évesen is ott áll mindennap a pult mögött. Zuglóból jár be a belvárosi optikába, és csak a késő délutáni órákban zárja be a boltot. Teszi mindezt egyetlen segítséggel: asszisztense, Erzsike a jobbkeze a bolt körüli teendőkben.
Emmi néniből túlzás nélkül valami mágikus erő árad – mindenkihez van jó szava. A családok generációról generációra járnak
vissza hozzá, egykori törzsvevői dédunokáinak készíti már a szemüvegeket. Huszonegy évesen került a Libál Optikába, amelynek története a ’48-as szabadságharc előtti időre nyúlik vissza.
Libál Lajos, az optika megalapítója (eredeti szakmáját tekintve körzőkészítő-mester), a Szudéta-Csehországból érkezett 1841-ben Magyarországra, a legenda szerint Deák Ferenc hívására. A Curia utcában nyitotta meg családjával első üzletét, amely akkor még csak körzőkre szakosodott, majd az 1850-es években a Veress Pálné utcában alakították ki a ma is működő optika elődjét. A jelenlegi üzlethelyiség 1932-ben került Libálék tulajdonába, ekkoriban lépett be a család életébe Emmi néni is, mivel a boltot akkor vezető Libál lányok nemigen értettek a mesterséghez. Emmi néni sem optikusnak készült, festőművészi karrierre vágyott, de nem akarta beérni a középszerrel, így hát kitanulta az optikusmesterséget.
– Nem bántam meg, hogy a művészet helyett az iparosszakmát választottam. Művészet lehet akár egy szép szemüveg megalkotása is. Az igazi iparosok sokszor többet alkotnak, mint a művészek. A mindennapi életet szolgálják, és ez nagyon sokat számít – mondja Emmi néni, aki Libáléknál járta végig a ranglétrát. Először tanulóként, majd optikusként, később már résztulajdonosként dolgozott a boltban.
Emmi néni a második világháború alatt kemény leckét kapott az élettől: az óvóhelyen háromemeletnyi törmelék szakadt rá, súlyos fejsérülést szenvedett, hallása erősen megromlott, majdhogynem újra kellett tanulnia járni. A háború és az azt követő Rákosi-korszak az optikát sem kímélte. Az üzlet jelentős része a bombázások alatt megsemmisült, nem úszta meg az államosítást sem – az akkor nagy értéknek számító üvegszemeket és az épen maradt, összeszerelt árukészlet nagyját elkobozták.
Emmi néni az iparengedélyét és az alkatrészeket megtarthatta ugyan, de az egykori nagypolgári bolt egy apró részét csak hosszas utánajárással kaphatta vissza. – Nem adták ingyen. De most már bőven elég ez – mondja határozottan Emmi néni, miközben szemüvegem kilazult szárát javítgatja.
Zsigereiben van az egész szakma. Jár a keze, pontosan, finoman, miközben csak mesél és mesél. Viharokról, amikor lehetett hallani, ahogy a kész szemüvegek üveglencséi pattogtak a fiókban. Az állatorvosról, akinek kirúgta a szemét egy beteg ló, de Emmi néni készített neki egy olyan szemüveget, amelyen csak egy picike ponton látott ki a doktor, és így tovább praktizálhatott. A bolgár kislányról, akinek harminckét dioptriás szemüvegét a saját pénzén megvett zálogházi ólomkristály pohár aljából készítette el. Az idős, falusi asszonyról, aki az első olyan vevője volt, akinek segített kiválasztani a megfelelő üvegszemet, hogy az illően tudjon elmenni unokája esküvőjére. A családról, akinek a kislánya agydaganattal született, ezért vesztette el mindkét szemét.
– Sok szomorúsággal kell találkoznom. Az ember nem is hinné, mennyi fájdalommal szembesít még az optikusszakma is. Nem panaszkodom, ha panaszt hallok is, csak egy vezet: mindenre kell és lehet is megoldást találni. Ha érzem, hogy a vevő bizalommal van felém, mindent megteszek. Vannak nagyon nehéz napok itt, a boltban. Sokan jönnek el hozzám abban a reményben, hogy segíthetek nekik, de a szemük sajnos már nem engedi. A tehetetlenség a legnagyobb gyötrelem – sóhajt fel Emmi néni.
Emmi néni egyébként minden tekintetben naprakész, figyelemmel követi a trendeket. Kontaktlencsékkel nem foglalkozik, de a boltban mindig tart modern, divatos kereteket, a nagy optikai cégek termékkatalógusai pedig tornyosulnak a bolt pultján.
– Azok, akik nálam vásárolnak, hét-nyolc évig hordanak egy szemüveget, de van olyan, aki élete végig ugyanazt a keretet viseli. A jó szemüveg viselőjének nem romlik a szeme – szögezi le. – Az olasz, francia árut szeretem a legjobban. Ezekkel nincs probléma, könnyű, finom munka mind. Mindig mondom a vevőimnek, hogy a nálam vásárolt kereteket csak itt javíttassák. Nem nagyon szeretem, ha más kezébe kerül a munkám – folytatja Emmi néni, s bizonyítékként megemlíti: az ő szemének az égvilágon semmi baja. Csak tartalékba tart szemüveget.
origo.hu
Menczer Tamás: Óvakodj a liberálistól!
