Grosan úr meghívója

Rejtő Jenő halott, de az elkényeztetett magyar olvasó néha elgondolkodhat azon: mi lenne, ha kedvenc szerzője ma is élne? Mit írna meg a hétköznapok abszurd történései körül? Egyáltalán tudná-e ma überolni a valóságot? Keleti szomszédunknak van kortárs Rejtő Jenője Ioan Grosan személyében. Persze erőltetett a hasonlat, de tény, hogy a Bukarestben élő szerző is hírlapíró (a Ziua munkatársa), és jó humora van. Erről a magyar olvasó is meggyőződhet, ha kezébe veszi a Vaslui megye a NATO-ra gyúr című könyvet, amelyet Lakatos Mihály ültetett át nyelvünkre.
Mielőtt rátérnék a vitriollal megírt politikai és társadalmi szatírára, hadd szóljak pár szót a szerzőről, aki 1954-ben született Máramaros megyében. A román írók úgynevezett nyolcvanasok nemzedékének a tagja, egyetemi hallgatóként a kolozsvári Echinox című diáklap szerkesztője volt. Az ottani Babes–Bolyai Tudományegyetem román–spanyol szakán szerzett diplomát, tanárként dolgozott Bukarestben, és 1985-ben elnyerte a Román Írószövetség debütdíját. A regény fordítójának, Lakatos Mihálynak adott interjújában (amely az Új Könyvpiac című lapban jelent meg) így beszélt a román–magyar viszonyról: „Hosszúfaluban [Kővárhosszúfaluban] nőttem fel, Teleki gróf kastélyát úgy ismertem, mint a tenyeremet. Gyerekkoromban a kastély volt a helyi téesz székháza. A községben jelentős számú magyar közösség él, így aztán a magyar gyerekekkel mindig együtt játszottunk a kastélyban. Sajnos néhány káromkodás (amelyek magyarul is tudó barátaim szerint expresszivitás szempontjából világelsők) kivételével nem tanultam meg tőlük magyarul. Ami a viszonyt illeti, a románok és a magyarok főként katasztrófák (lásd az 1970-es árvizet) vagy drámai események (veszprémi gyilkosság) alkalmával tartanak össze, ezért felteszem a kérdést: mi lenne, ha végre az örömeinket is megosztanánk egymással?”
A Vaslui megye a NATO-ra gyúr című regény valójában egy sci-fi paródia, amelynek cselekménye 2084-ben játszódik Romániában, abban az országban, amelyet a nagyhatalmak rejtélyes döntése miatt csak lépcsőzetesen, megyénként vesznek fel a NATO-ba. Már csak két megye nem tagja a szövetségnek: az erdélyi Szilágy és a moldvai Vaslui. A NATO-tábornokokból álló ellenőrző bizottság a helyszínre érkezik, hogy felmérje: a két megye közül melyik méltó rá, hogy a katonai blokk tagja lehessen. A helyi potentátok természetesen mindent megtesznek, hogy ők győzzenek, sőt még kémeket is küldenek a konkurenciához. A meglehetősen perverz, ám a helyi viszonyokat illetően kellőképpen alulinformált tábornokok épp megérkeznek Moldvába, amikor a városba begördül egy rozoga busz tele a két év múlva esedékes reykjavíki folklórfesztiválra igyekező gagauzzal. (A gagauz a Moldovai Köztársaság török eredetű nemzeti kisebbsége.) A váratlan incidens a megyei vezetőknek és az egyetlen motel tulajdonosának is óriási fejtörést okoz, és a végén még a feleségek is képesek magukat feláldozni „a megye oltárán”, vagyis mindent megtenni a tábornokok megpuhítására.
Grosan a kilencvenes évek vége felé kezdte közölni a regényt az Academia Catavencu című szatirikus hetilapban. Románia akkor még nem volt a NATO tagja. Az első négy-öt rész megjelenése után felhívta a szerzőt Vaslui megye prefektusa, és azt mondta: „Grosan úr, tudnia kell, hogy a mi megyénk nem olyan, amilyennek ön leírja. Nekünk is vannak vívmányaink, ezért meghívom önt Vasluiba néhány napra, teljes ellátást kap, és ha óhajtja, néhány kísérő hölgyet is, hogy szemügyre vehesse a megye szépségeit.”
(Ioan Grosan: Vaslui megye a NATO-ra gyúr. M-érték Kiadó, Budapest, 2009. Ármegjelölés nélkül)