Három a magyar igazság?

Legutóbb Molnár Zoltán, a MOB főtitkára jelentette ki, hogy három aranyat és 5-6 érmet vár a jövő évi londoni olimpián. Nem ő az első magyar sportvezető, aki ezt mondja, és rögtönzött, nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján körülbelül a barátaim is ennyit remélnek. A kajak-kenusoktól. Aztán jöhetnek a többiek. Például az úszók, hiszen Kiss László szövetségi kapitány sem titkolja, időtlen idők óta nem volt ilyen erős csapatunk, én pedig hajlamos vagyok hinni neki. Ha a vívók, a birkózók, a sportlövők, az öttusázók, az atléták egyike-másika, nem ismerve a félhivatalos esélylatolgatást, véletlenül ugyancsak feltévedne a londoni dobogóra, már nem maradhatunk tíz medál alatt.
A tudatos alultervezés persze nem ismeretlen mifelénk. Nem is az automatikus túlteljesítés miatt jutalomra számító, hajdani fondorlatos szocialista vállalatvezetőkre gondolok, hanem a rutinos sportolókra, akik a felkészülés kezdetén szándékosan gyengébb felmérési adatokat produkálnak, hogy másfél-két hónap múltán szembetűnő legyen az ugrásszerű fejlődés.
Csakhogy ezúttal semmi szükség efféle turpisságra, hiszen az alacsony bázisszám adott: a pekingi három bajnoki cím. Amit három éve balszerencsés véletlenek és sorozatos hibák következményeként értékeltünk; ha viszont 2012-ben már a 2008-as kudarc a realitás, ez azt jelentené, hogy a közelmúlt tévedéseit bevallottan nem tudjuk kivédeni, esetleg azokat ismét el szándékozunk követni?
Schmitt Pál, akkoriban még a MOB elnöke, az 1996-os atlantai játékok előtt minden éremből hétre számított (a 7 aranyat és a 21 medált telibe is trafálta), de hozzátette, az igényeket fokozatosan lejjebb kell majd adnunk. Ha olimpiánként egy-egy arannyal, akkor Londonban éppen háromig számolhatnánk. No de 2000-ben és 2004-ben úgy nyertünk nyolc bajnokságot, hogy Athénban kettőt még el is vettek tőlünk!
Lineáris függvényként tehát semmiképpen sem rajzolhatjuk meg olimpiáról olimpiára szóló esélyeinket. Hisz voltunk már mélyponton, 1976-ban Montrealban 4, majd 1980-ban a moszkvai csonka mezőnyben 7 aranyra futotta csak. Vajon hogy lett ebből Szöulra és Barcelonára 11 diadal? Radikálisan átalakult a magyar sport finanszírozási rendszere? Ugyan. Megreformálták a tehetségkiválasztás és -gondozás rendszerét? Szintén nem. Visszaesett a nemzetközi konkurencia? Dehogy. Hát akkor? Berobbant néhány, Isten áldotta tehetségünk – Barcelonában például úgy kezdhettük a kalkulációt, hogy Egerszegi 3 arany, Darnyi 2, és az mindjárt 5 –, no meg a rendszerváltás környékén merőben új pszichikai, szellemi impulzusok érték a magyar sportolót, aki lelkesedéstől, bizonyítási vágytól vagy éppen kételyektől tüzelve a csillagokat is le akarta hozni az égről. A szovjetek ellen hogyan máshogyan lehetne 4-8-ról kardcsapatdöntőt nyerni? És ez csak egy példa a sok közül.
Pekingben hiába kerestünk ilyen példákat. Pedig, bár biztos favoritban volt hiány, komoly arany- vagy éremesélyesekben nem. De mindennél sokkal nagyobb hiány mutatkozott lélekben, összetartásban, felelősség- és küldetéstudatban. Mert a 2008-ban minden eresztékében recsegő Magyarország engedte útjára elárvult sportolóit, akik magányos harcos módjára küzdöttek és buktak el, néhány kegyelmi pillanattól eltekintve.
Az egyik ilyen, számomra legemlékezetesebb momentum az volt, amikor női kézilabda-válogatottunk utolsó csoportmérkőzésén kilátástalan teljesítménnyel kapott ki 33-22-re a koreaiaktól, ezzel ténnyé vált, hogy a kieséses negyeddöntőben a bombaerős románokkal találkozik. Közelmúlt és közeljövő megpróbáltatásai miatt kifacsart társaság vonszolta magát a lelátóhoz, hogy megköszönje a népes magyar tábornak a biztatást, szurkolóink pedig elemi erővel skandálni kezdték: szeretünk benneteket! Most, amint visszaidézem ezeket a pillanatokat, még mindig libabőrös leszek és növekedni kezd a gombóc a torkomban, mert ott álltam a pálya szélén, testközelből láttam újjászülető, évek óta nem tapasztalt tűzben égő játékosaink arcát, hallottam a fogadkozásokat, és mindannyian tudtuk: ott és akkor már meg is született a románok feletti diadal. Így is történt.
Ezért London előtt ugyanezt üzenhetjük a magyar csapatnak: szeretünk benneteket, bízunk bennetek! És bízunk magunkban is. Hisz’ egyek vagyunk, minket képviseltek; a szurkolókat, az embereket, egykori edzőiteket, világklasszis elődeiteket, az útjukat kereső utódokat, a hazátokat. Lehet, végül három aranyat fogtok nyerni. De nem ennyit várunk, még kevésbé ennyit remélünk tőletek. Abba a futamba, menetbe, csörtébe, meccsbe, napba sűrítsétek bele addigi pályafutásotok minden energiáját, tudását, örömét, csalódásból fakadó dacát. A világ legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseményén két héten át ti, száz-egynéhányan lesztek Magyarország.
Ne fogadjuk el, hogy három a magyar igazság. Én például sokkal inkább hiszek abban, hogy csak kajak-kenuban és úszásban is két-két aranyat nyerünk, és az már minimum négy. Sőt, kétszer kettő néha öt.